Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

gyönyörű könyv, szép, bensőséges írói és fordítói munka…
mialatt olvastam, folyton az járt a fejemben – és feltehetőleg ehhez a tegnap el- ill. átolvasott kisfiam első hittankönyve is hozzájárult –, hogy a hittankönyvvel párhuzamosan ezt a könyvet is elolvashatnák a gyerekek; nem tudom, igazam van-e? és hogy milyen idős korban?
úgy érzem, ez a könyv bizonyítja, vagy alátámasztja azt a szülői ráérzést: miszerint érzelmekkel inkább lehet közelebb kerülni, ill. a gyerekek értelmét is még elsősorban az érzelmek segítségével sikerül nyitogatnunk, kinyitnunk…
a történet hétköznapi: élet és halál – de én mindig azt vallom, a legszebb történeteket az élet hordozza, és én dicsérem mindazokat, akik valamilyen nem hétköznapi formában (zene, regény, szobor, festmény, film, fotó stb.) elénk vetítik… nem hétköznapi forma lehet pl. egy kilencéves kisgyerek Jóistenhez írott levelei – nem hétköznapi, mert egy kilencéves gyerek inkább kint futkározik, x-boxozik, táncol, úszik, játszik, olvas, cipeli az iskolatáskát, önfeledten napozik, vagy épp korcsolyázik a jégpályán, rendetlenkedik a többiekkel stb. de nem leveleket ír, és a Jóistenhez pedig még úgy sem…
megható ez a könyv – megható, ahogyan a kisfiú őszintén feltárja előttünk gondolatait; mégis azt hiszem, inkább az író gondolatai, az író szavai ezek, mert nem mindig tudtam azonosítani a/egy kisfiúval és benne megfogalmazódó gondolatokkal; bár dicsértem a fordító munkáját, mégis be kell vallanom, hogy a szülőkkel/szülőkről írott – igaz, a méreg és düh által kiváltott gondolatok – nekem túl erősek, és bántóak voltak – meglehet ez volt a cél, és az is meglehet, hogy ezt inkább az írónak kellene felrónom; ugyanez vonatkozik az orvossal folytatott utolsó párbeszédre… ez utóbbi két-három dologért vontam le a fél csillagot az amúgy ötcsillagos történetből – a szubjektivitás jogán…

2011.01.12.

Elolvastam, két helyen megkönnyeztem, mert eszembe jutott Huba... ill. eszembe jutott, hogy Úristen, milyen leírhatatlanul nehéz ez, amikor az ember gyereke gyógyíthatatlanul beteg...

Idézetezek, aztán majd eszembe jutnak még a fentieken kívül gondolatok.

a kisfiú számomra túl érett, én azt képzelem, hogy egy kilenc éves kisfiú inkább kétségbeesett és fél a kórháztól, orvosoktól, ápolóktól, a szülők nélkülözése miatt, a betegségétől stb. mint ennyire magabiztosan és viccelődősen beszéljen - de meglehet (Hál'Istennek!), hogy én tévedek...

még mindig bizonytalan vagyok azzal a tűzvésszel kapcsolatban, amire hivatkozik a könyv elején, hogy az tényleg megtörtént, vagy csak figyelemfelkeltésnek volt jó, hogy soron kívül ráfigyeljen a Jóisten...(?)

p.10.

" Hány éves maga, Rózsa mami?
– Meg tudod jegyezni a tizenhárom jegyű számokat Oszikám?
– Most viccel?
– Nem, de nem szabad, hogy megtudják a koromat itt a kórházban, mert elkergetnek, és akkor nem találkozunk többé.
– Miért?
– Mert én igazság szerint már nem lehetnék itt. A rózsaszín néniknek is van nyugdíjkorhatáruk, és én azon már jócskán túlvagyok.
– Lejárt a szavatossága?
– Le.
– Mint a joghurtnak? - Csitt! Egy szót se többet."

p.11.

"Hallgatok, mint a sír, bár furcsállom, hogy még senki nem vette észre a napsugaras ráncokat a szeme körül."

p. 15.

"– Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind meggyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.
– Igazad van, Oszkár. És szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha halhatatlanok volnánk."

p. 17.

– És miért írjak a Jóistennek?
– Mert akkor nem leszel olyan egyedül.
– Nem leszek olyan egyedül valakivel, aki nincs?
– Rajtad áll, hogy van-e vagy nincs.
Odahajolt hozzám.
– Minél jobban hiszed, hogy létezik, annál inkább létezni fog. Ha kitartó vagy, állandóan ott lesz veled. Jót fog tenni, hidd el!

p. 18.

– Oké. Akkor lehet nála rendelni? Például játékot, cukorkát, kisautót?
– Oszkár, a Jóisten nem a Télapó. Csak kézzel nem fogható dolgokat lehet tőle kérni.
– Például?
– Például bátorságot vagy türelmet, és mindenfélét kérdezhetsz tőle.
– Ühüm. Értem.
– És kérheted azt is, hogy valaki mással tegyen jót.
– Csak ne legyen olyan nagyvonalú azzal a napi egy kívánsággal, Rózsa mami! Először is magamra kell gondolnom.

pp. 20-21.

Gondterhelt voltam, és Einstein sorra ütötte ki a bábuimat, amitől csak még idegesebb lettem. Einstein nem azért Einstein, mert ő a legokosabb közülünk, hanem azért, mert kétszer akkora a feje, mint bárki másnak. Állítólag vízzel van tele. Kár, hogy nem agyvelővel, mert akkor sokra vihette volna.

pp. 32-33.

És akkor ... Nem tudom, mi történt velem, de megint elkapott a sírás. Pedig tudom, hogy a fiúknak nem szabad sírni, főleg nekem nem a csupasz tojásfejemmel, amitől olyan vagyok, mint egy se fiú, se lány marslakó. Hiába. Nem bírtam abbahagyni.
- Tizenkét nap? Hát ennyire rossz a helyzet?

p. 38.

Peggyt meg fogják operálni, és újra rózsaszín lesz, mint a többi gyerek. Szerintem kár, mert nekem nagyon tetszik kéken is. Fény és csend árad körülötte, olyan, mintha kápolnába lépne az ember.
– És megmondtad neki?
– Csak nem fogok odaállni elé, és azt mondani neki: „Hupikék Peggy, szeretlek”.
– Már mért ne?
– Azt sem tudom, ismer-e.
– Egy okkal több, hogy odamenj hozzá.
– Rózsa mami! Ilyen fejjel? Nem hinném, hogy a földönkívülieket szereti.

p. 46.

 Oszkár, galambocskám, igaz, hogy könnyű csontú vagy, s hogy nem vagy egy atlétatermet, de csábítani nem csak domborodó izmokkal lehet. Azt csak szívvel lehet igazán, és neked hatalmas szíved van.
– Nekem hatalmas szívem?
– Na fuss Peggyhez, és mondd el neki, mi bánt!
– Kicsit fáradt vagyok.
– Fáradt? Hány éves vagy pontosan? Tizennyolc? Tizennyolc évesen az ember nem fáradt.

 pp.49-50

– Peggy, azt szeretném mondani, hogy én nem akarom, hogy megoperáljanak. Így is szép vagy. Szép vagy így kéken.
Láttam rajta, hogy jólesik neki. Pedig nem azért mondtam, mégis látszott, hogy jólesik neki.
– Oszkár, én azt akarom, hogy te védjél meg a szellemektől!
– Számíthatsz rám, Peggy.
Majd szétvetett a büszkeség.

p. 50.

Most már értem, miért mondják a kamaszokra, hogy hálátlanok. De hidd el, kamasznak lenni sem könnyű. Húszéves kora körül az ember lenyugszik. Mai kérésem a következő: szeretnék összeházasodni Peggyvel. Csak azt nem tudom, hogy a házasság a kézzel nem fogható dolgokhoz tartozik-e. Mert ugye nálad csak az van raktáron. Foglalkozol ilyen kívánsággal is, foglalkozol társkereséssel? Ha nem tudsz vele szolgálni, légy szíves értesíts, mert máshoz kell fordulnom. Nem akarlak siettetni, de nincs túl sok vesztegetni való időm

p. 65.

Kedves Jóisten!
Ma megoperálták Peggyt. Soha még ilyen tíz évet! Bizony nehéz a harmincasok élete, csupa gond meg felelősség.

p. 69.

Mire levelem végére értem, rájöttem, hogy mindent összevetve jó napom volt. Igazi családias nap. Örökbe fogadtam Rózsa mamit, megkedveltük egymást az apósomékkal, és erőben, egészségben visszakaptam a feleségemet, még ha tizenegy óra tájt elrózsaszínesedett is.
Szia, holnap folytatom.
Puszi
Oszkár

Ui.: Ma nincs kívánságom. Neked is pihenned kell.

p. 71.