Nyáry Luca: Vigyázat, törékeny!
Óh, ez nekem öngyilkos olvasás volt… :-( valahányszor elolvastam a napi adagomat, egy pisztoly odaszorítását éreztem a halántékomon, annyira lehangoló volt! Nem adnám egyetlen fiatal kezébe sem, mert inkább érzem rávezető, mint (ma divatos szóval) érzékenyítő és lebeszélő írásnak – szülői szemmel nagyon kártékonynak ítélem meg így első látásra – úgy érzem, aki eleve labilis és bizonytalan, ettől a könyvtől biztosan falnak vagy a Dunának megy, még mélyebb depresszióba esik – ez a könyv – bármennyire is ellenkező szándékkal íródhatott – nem ígér a bizonytalanságban lévőnek segítséget, felemelőt és reményt.
Tegnapig ezt gondoltam, mindemellett elcsodálkoztam, hogy egy 14-16 éves lány honnan ismeri ennyire tűpontosan az alaphelyzetet? Hogy tűnhet egy laikusnak, egy, a letargiát és a depressziót nem ismerő személynek ez az írás mégis ennyire hitelesnek?? Hiszen oly fiatal lány írta, akinek nem kellene még ezt az állapotot ennyire jól ismernie!
Tegnap megkaptam a választ – mert ez az ő sorsának megírása.
Nem tudtam a borzasztó hátteret: anyát elveszíteni és anyahiányban „létezni” ezentúl örökre – ez annyira szomorú! Ennél nincs sok rosszabb!
…
De könyörgöm! Mégse ilyen tartalmakat nyomjuk az amúgy is a mindenféle terheltséggel megpakolt és sok önpusztító életet élő fiatal kezébe!
Felnőttként és szülőként, nem pedig tizenévesként olvastam ezt a könyvet – lehet, hogy ezért ébredtek bennem ilyen gondolatok –, és valójában nem is tudom megválaszolni kinek is íródott?
A tizenéveseknek? Miért? Alig olvasnak! Aki ilyen problémával küszködik, nem fogja olvasni, aki nem, az nem fogja magát önként lehangolni… aki rutinos olvasó, nem biztos, hogy erre vágyik, aki meg nem rutinos, azt meg elriasztja a könyv vastagsága…
Szülőnek? Akinek ilyen problémája van, nem ezt olvassa, akinek nincs – az meg örül, hogy nem kell ilyennel szembesülni még könyvben sem… Tanárnak, pedagógusnak? Van annyi bajuk, és minden arról szól: túlterheltek… nem tudom, mikor lesz idejük pont ezt a könyvet olvasni… bár, állítólag sok ilyen alaphangulatú gyermek van mostanában az iskolákban…
…szakembernek? Erre nem tudok a válaszlehetőséget… inkább nyitva hagyom…
Baromira lehangolónak és elkeserítőnek látom a könyvben ábrázolt ifjak helyzetét: alig tanulnak, a suliban egymást csesztetik, szinte csak érdek-, és látszatbarátságok köttetnek, nem ismerik egymást az osztálytársak, nem is érdeklődnek egymás iránt, nincsenek kérdéseik egymás felé; nekem úgy tűnik, hogy alig van belső életük, olyan nyugis időszakok, amikor csendben végiggondolnának valamit: legyen az egy sima másnapi lecke, a másnap délelőttjük, egy hétvégi program, egy film, könyv, dal mondanivalója, barátság lényege stb. Engem igencsak elrémiszt az, amit látok ha csak kimegyek a városba: csúnyán, figyelmet magukra vonva kommunikálnak, féktelenül isznak és rengeteget dohányoznak!…
Elkeseredve látom ezt és gondolok arra, hogy ennek nem kellene így lennie, és még elkeseredettebben gondolok arra, hogy miért fordult ez ebbe az irányba?
Ennyi problémával küszködnek, ennyi gondjuk van, hogy azokat csak így lehet oldani?
Vagy pusztán a lázadás eszközei még mindig?
Ha tudnám a választ!
Jó lenne!
Hogy pozitív dolgot is írjak, nagyon örültem hogy legalább Bence, és vele együtt Zsófi régebbi baráti köre van és létezik! Örültem volna, ha belőlük több is bekerül a könyvbe – ez jelentette volna az igazi támaszt és felfelé vivő létrát a gödörből… a reményt!
És az apa!
Mindenesetre a szerzőnek szeretnék gratulálni, mert konyve igen hiteles lett.
Viszont én borzasztóan lehangolónak, reményvesztettnek hosszúnak érzem a könyvét, amit sokszor untam is.
Ajánlott bejegyzések: