Igaz Dóra: Egy fiú a csapatból
Nagyon sajnálom – véleményem szerint ez egy meddően félresikerült próbálkozás; nagyon fontos, nehéz és kényes téma, de a gyerekek nem fognak érte kapkodni – úgy érzem, ezt nem így kellett volna…
Szívfacsaróan fájdalmas történeteket kapcsol össze az írónő – de sajnos, az eszköz (kisregény a focis borítóval) félrevezető, a szócső (magányos, zsidó kisfiú, ill. nagypapa) elégséges, és nagyon magára hagyatott; talán a kivitelezés, a csatorna – vagyis a nyelv még a legmegfelelőbb – igényes írás, amelyben szerencsés arányban fér meg egymás mellett a mai gyerekek és a nagyapa történetmesélésének nyelvezete.
Eddig tudom dicsérni, aztán csak kifejezni felháborodásomat, hogy erről az igazán kényes és fájdalmas témáról tényleg ennyire magára hagyatottan kellett beszéltetni a gyereket? Még a nagypapát megértem, ő már egyedül maradt „fiú” az egykori csapatból a megrázó élmény átélése óta; de Dani példája, személyes érintettsége? Úgy gondolta az írónő, hogy ha egy kisgyerek zsidó, ami miatt nem tagja a hittan-csapatnak, később vallása miatt már a focicsapatnak sem – a kirekesztettség problematikájának megoldását magára vállalhatja egyedül???
A kisregény nagy hibájának tartom a felnőttek pipogya, erőtlen, ötlettelen, gyenge, bezárkózó, jobb esetben elesett, tanácstalan ábrázolását, akiket ugyanúgy bénít, (vagy csak azt hiszik, hogy bénítja őket) a múlt keserű emléke, mint az igazi áldozatokat, akik valóban átélték a holokausztot. Nem értek egyet az ilyen felnőtt-ábrázolással, nem tudom, igazából, mi volt ezzel az írónő igazi célja? Valójában magamra is vehetném, hogy én, mint a szülők nagy csoportjának tagja, én is ilyen tehetetlenül és gyengén és fantáziátlanul oldanék meg hasonló problémá(ka)t? Nagyon rossz ítéletnek tartom, és ami még rosszabb, hogy az írónő rólunk, felnőttekről, ezt az egyoldalú képet alakítja ki, festi meg és hiteti el a könyvét olvasó gyerekekkel/fiatalokkal.
Ami azért is nagy baj, mert tudom, hogy nem minden szülő és felnőtt ilyen, (ahogyan a nagypapa példája is mutatja), vannak, akik odafigyeléssel és felelősségteljesen közelítik meg a kérdést – de erről viszont a szerző alternatívát nem kínál. (…hacsak nem a matektanár, akitől minden gyerek retteg egyébként). Másrészt annyira kevés alkalommal beszélnek erről a témáról az iskolában (engem, emlékszem, először a zsidók üldözéséről, gettósításáról, lágerbeli sorsukról elbeszéltek harmadikos koromban borzasztottak el, a gyerekem is körülbelül ekkor említette, hogy találkozott a témával), hogy minden bizonnyal nem rendelkeznek elégséges ismeretekkel a holokausztról.
Hiánypótló lett volna ez a könyv a maga témájában – de a megvalósítás nem lett megfelelő – pedig vannak példák arra, hogy a történelem bizonyos nehéz és fájdalmas témáit lehet gyerekszemszögből, gyerekszemek mögül, gyermeki gondolatok kivetítésével gyermekeknek megfelelően átadni. (pl. az 56-ban történteket az Orsi és a tankok c. könyvben, a holokausztot az Élet szép c. filmen keresztül, vagy ott a szovjet lágerről szóló könyv, az Ivan Gyenyiszovics egy napja – de igaz, ott már idősebb a főhős, vagy az Őrkutya története – csak hogy pár példát hozzak fel, és van, minden bizonnyal, még több jól sikerült ilyenféle kezdeményezés is).
Ajánlott bejegyzések: