Jeli Viktória · Tasnádi István: Kettős:játék
Elolvastam, de egyáltalán nem tetszett.
Nagyon sajnálom, hogy a gyerekek ennyire befelé fordulva élik a maguk világát és valahogyan azok vannak onnan leginkább kirekesztve emiatt a befelé-fordulás miatt, akik az életükhöz alapvetően odatartoznak.
Sajnálom, hogy befelé fordulva egy irreális világban inkább érzik reálisnak és élhetőnek életüket, tapasztaltként, felnőttként viselkednek, felnőttes gondolatokat teremtenek, nem pedig a valós világban teszik ezt – ezen gondolkodom, hogy ez miért van? A való életben mért nem lehet komolyan és felnőttesen viselkedniük, gondolkodniuk, másokon segíteni?
Mért csak virtuálisan képesek erre?
A való világban miért nem próbálják meg?
Nem mondhatom, hogy nem mozgatott meg bennem semmit, de amilyen gondolatokat ébresztett, azoknak semmi köze a műhöz – sokkal inkább a mű által beindult dilemmák foglalkoztatnak: mit tehet egy szülő, ha a virtuális világba menekül/vonul a gyereke és inkább ott éli a világát a gyereke és nem pedig velük, szülőkkel, testvérekkel? Sőt, a virtuális világban gondolkodás és lelkiismeretfurdalás nélkül semmisíti meg a neki ellenszenves, vagy éppen kellemetlen perceket okozó szereplőket… mi lesz a következő lépés és reakció?
Pár óra alatt elolvasható, még nagyobb ész- és összpontosítás sem szükséges – de mély nyomokat nem hagy.
Ajánlott bejegyzések: