Gaston Leroux: Az operaház fantomja
Nagyon tetszett!
Még most sem tudom eldönteni, hogy egy krimit vagy egy thrillert olvastam, és nem is vártam sokat, nem is vártam azt, hogy egyáltalán tetszeni fog – de alig tudtam letenni, amikor olvashattam.
Nagyon tetszett az előadásmód, a stílus – talán fura, de ő, az elbeszélő volt a kedvencem – pont annyit és úgy írt le, ami még fenntartotta a figyelmet, izgalmat adott, feszültséget keltett. Emellett „laza” stílusa volt, kedveltem olvasni.
A jellemeket is kellően elénk tárta, de ezzel párhuzamosan stílusán keresztül saját magát is „megfestette” az elbeszélő-nyomozó. Megformálódott előttem plasztikusan egy alak.
Másik kedveltem a Perzsa volt. Nagyon szimpatikus jelenség lehetett – ha élt valaha. Nagyon tetszett az emberséges oldala. Nagylelkűsége, rejtélyessége, aprólékos körültekintő volta.
A két szerelmesről nem tudom, miért, de Nicol Kidman és Ewan McGregor párosa volt folyton előttem a Moulin Rouge-ból.
Erikkel kapcsolatban pedig bajban vagyok – mert én nem szerettem. Számomra tényleg egy félelmetes, gonosz, egyértelműen rossz lelkű, ronda külsejének és szeretetlenségének kiszolgáltatott ember. Nincs rajta mit szeretni, annál inkább több a szánnivaló… Ugyanakkor rendkívüli és sokoldalú koponya volt – csodálatos belső hangokon játszó zeneszerző, különleges belső hangokon éneklő énekes, csudakezű és fantáziájú építész, talányokat, rejtvényeket kiötlő ember. Egy ember, aki viszont külsőre és belsőre is szörnyeteg.
Hányatott élete, csúnyává vált külseje tette minden értelemben szörnyeteggé.
(Amúgy örülök, mert vhogy úgy sejtettem, hogy az Operaház építésénél neki jelen kellett lennie, mert másképp hogy tudna pillanatok alatt megjelenni és eltűnni – úgy ismerte az Operát, mint mi a tenyerünket.
Erikről pedig ezeknek a most „divatos” tv-sorozatok jutnak eszembe, mint a Gyilkos számok, NCIS, helyszínelők stb.
@bozs kihívására olvastam: Egy Fantomot az Operaháznak!
Ajánlott bejegyzések: