Simonffy András: Itáliai levelek
A könyv, vagy Simonffy András stílusa-e, vagy éppen Róma, rabul ejtett.
Alig tudtam letenni, és ha le is tettem, alig vártam, hogy kinyithassam…
Rómát nem lehet megunni. Rómába nem lehet elégszer el-, és visszamenni. Rómából soha nem elég. Mint ahogy most sem volt az. Többször megfordultam már Rómában, nem tudom elégszer felidézni, nem tudom megunni, számtalanszor visszamennék és ott lennék. Ott nagyon otthon érzem magam. Nem nagyon van ilyen hely a világon…
Sajnos, nem ismerem ill. nem ismertem Simonffy Andrást. Ami infót összeolvastam róla, az ennyi, mondhatni csekély, mert számomra kapcsolatnélküli; viszont nem érzelemnélküli. Ezeket elraktározom…
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Simonffy_Andr%C3%A1s) (http://veol.hu/hirek/simonffy-andras-emlekere-1311981) és (http://www.napkut.hu/naput_2010/2010_10/183.htm), (http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1029/simonffy-andras)
És akkor vissza Rómához.
Több szempontból kedves lett nékem ez a vékonyka kötetet. Rómán túl, az időpont.1994. december. Én is ekkor voltam ott augusztus végén, egy kéthónapos sienai nyári ösztöndíj után, egyetemkezdés előtt. Róma jó, Róma titokzatos, élvezetes, de akkor nekünk éppen nem volt jó – életem viharos élet-, és érzelemszakasza miatt. Ez még a lírás időszak, jó volt ott felvenni az olvasás fonalát, ahol annak idején ’94. szeptemberében letettem. Jó volt megremegtetni rövid időre felidézve, szigorúan a dátumhoz és Rómához kapcsolódó emlékeimet. És jó volt látni, hogy volt aki folytatta a megszakadt utamat – ezt igen, ezt most furcsa leírni, de úgy éreztem, hogy egy ismeretlen ismerőssel járom Róma utcáit a Római Magyar Akadémia szomszédságában, vagy a Vatikánban, vagy ahol még megfordult: a kis Virágpiacon, Giordano Bruno tövében együtt alkudunk sajtra, gyümölcsre, tésztára. Olasz-rajongó magamra ismertem, akkoriban még nem voltak ennyire elérhetőek a tészták, sugok, parmigianok, olívaolajak, úgyhogy totál megértettem az író spajzolási kényszerét. Jó idegenvezetőmnek bizonyult a számomra ismeretlen városrészekben, és jó házigazdának, amikor olaszos kajákat készített – azt hiszem, én is kaptam egy tányérral, és én is társául szegődtem a Giuglia utcai Accademia-lakásban, ahol azt a pár hetet töltötte.
Azt hiszem, ez nem lesz normális értékelés, mert egyre csak a személyes emlékeim tolulnak elő neki köszönhetően, de ez most már így marad, mert ez számomra így jó, és tölt el megelégedettséggel.
Megszerettem ezt a könyvet, és ismeretlenül is hozzám közeli (az olasz nyelv szeretete miatt pedig kivételes lelkitársnak is) személyiségnek nyilvánítottam Simonffy Andrást. Nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettem közelebbről, (úgy gondolom, még arra is van esély, hogy a szegedi olasz tanszéken vmikor megfordult) sajnálom, hogy sehol nem tudni arról, mit is és kit/kiket is fordított olaszból.
Azt mondom, nincsenek véletlenek. Készültem, hogy teljesítek egy kihívást, @clarisssa Olvassunk levélregényeket! kihívását, amire már meg is volt tervben, hogy mit olvasok, már a könyvespolcról is levettem, amikor beugrottam a könyvtárba, és a cserepolcon ott várt rám ez a könyv – akkor már tudtam, hogy nincs más, hiába volt terv – ezt kell nekem elolvasnom. Nagyon örülök ennek, mert olyan élményeket kaptam, ill. hozott nekem vissza, amikre ő nyilván nem is számíthatott, mert olyan mélyen eltettem őket szívem legmélyebb redőibe (Tabucchitól loptam ezt a szókapcsolatot), hogy lesz egy csaj, akiben érzéseket ébresztenek az ő személyes levelei…á szóval ennek most itt véget vetek… és majd kommentben kijegyzetelem azokat, amiket fontosnak tartok megjegyezni.
Módos Pétert idézem végül műveivel kapcsolatban: "Akármennyire is jók ezek a majd fél évszázada született novellák, sem megszületésükkor, sem az azóta eltelt időben nem kapták meg azt a figyelmet (kritikusét és olvasóét), amelyet karátszámuk alapján megérdemelnének." És ez az Onagy Zoltán idézet is elgondolkodtató: "Különös, minimum különös, hogy Simonffy András meghalt, és nem él. Mintha nem történt volna semmi azzal, attól, amit ő írt. Mintha a Kompország katonái nem indított volna el valami addig elképzelhetetlent bűnös apáink bűnös doni kalandjáról."
És itt a „cunami”:
Én megpróbálkozom a jövőben kb. 3 művével: a Kompország katonáival, hiszen erre ő is többször hivatkozik ebben a levelezésben, a Rozsda ősz-szel – mert ez, úgy érzem, jó üzenet felénk, és a A világnagy zsíroskenyér-rel, de az Idegen a városban is érdekesnek ígérkezik egy egykor valaha volt tanárnőnek.
És felébreszti még kíváncsiságomat a nemrég elhunyt, gyerekeimnek nagy kedvencének, Czigány Zoltánnak válaszleveleinek elolvasásához: Czigány Zoltán: Posta Dukába – ami még itt sincs fenn a molyon…
Elnézést, ez most nemtúlérzelemmentes ömlengés volt – de így marad. Mert ez most így jó.
Ajánlott bejegyzések: