Czigány Zoltán: Csoda és Kósza
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Számomra kellemes meglepetés ez a könyv!
Igazi kalandok, és igazi mesék, amelyekben általános jellemző az, hogy minden "magától értetődő" …
Azaz, mese…
Mint ahogyan magától értetődik a tündérmesékben, hogy az ember ért az állatok nyelvén, sőt, beszélget az ember különféle állatokkal – ezeket az ember sosem vitatta mesehallgatás ill. meseolvasás közben. Sorolhatnám vég nélkül a mesét mesévé tevő „kötelező meseelemeket”, a hétmérföldes csizmát, a hipp-hopp-ott-legyek-ahol-akarok-felkiáltást, a griffmadarakat, a táltos lovakat, azt, hogy a főhősök egy gondolatnyi idő alatt az Óperencián túl lehettek; sosem kiáltottam fel gyerekként egy-egy ilyen hallatán, hogy "Na, peeerszeee…! Hát, hooogyne!…"
Miért is írom mindezt le? Mert a kortárs mesék esetében nem mindig tudom ezt a "magától értetődik" -et átérezni. Utaltam már értékeléseimben – igaz elég kevésszer – arra, amikor ez sikerült: pl. Boldizsár Ildikó: Boszorkányos meséiben igazán éreztem a varázslatot, a jóboszorkányos életérzést… de elég ritka az ilyen szerencsés találkozás (szövegekre értve, mert az illusztráció más dolog). Azt hiszem, most megint egy ilyen csodagyűjteménnyel kerültem szembe, ahol két ló hétköznapi történeteit teszik varázslatossá és mai, modern "tündlómesévé" Czigány Zoltán szójátékai, helyzetkomikumai, néhol agyatrepesztő helyzetei.
Talán jó bizonyíték is arra, hogy a mese modern korban sem szűnt meg, a mese kissé modernizált elemekkel is él és működik. Engem elvarázsolt, kikapcsolt és nem utolsósorban megnevettetett és szórakoztatott ez a két ló, a mindig helyén lévő és helyesen cselekvő Csuda és a mindig kelekótya, laza, rendetlen Kósza, na, és persze rajtuk keresztül a szerző, Czigány Zoltán, akinek sajnos, már nem adatik meg, hogy színvonalas történeteivel ezt szép mesterséget tovább űzze…
A szerző egyik írásához nem is olyan rég az Autósmesék c. kötetben volt szerencsénk – szerencsére! A KUK-055 c., olaját könnyként hullató szemeteskocsi történetére még sokáig emlékezni fogunk a kisfiammal (http://moly.hu/ertekelesek/1117679).
Ebben a gyűjteményből pedig a két jópofa, vicces, két ellentétes, de egymást jól kiegészítő és támogató lószereplőn kívül az marad emlékezetes, hogy mennyire természetes volt, hogy két ló emberekkel beszélget, fest, de akár megjelenik a pizzériában, múzeumban, az űrben, és legkisebb fiú módjára mondjuk lefüleli a gonosz rablót.
Emlékezetes lesz még az a sok hahota, az a jóízű nevetés, amit hallottam a fiamtól mesélés közben. Ez teszi ezeket a meséket többé és modernebbé a ránk hagyományozódott, jól ismert, megszokott, stb. meséktől.
Szóval nem kell félnünk, kedves anyukák, apukák (lehet, hogy ezt a fajta humort ők jobban értékelik) – mert ez a kötet bizonyítja, hogy tündérek, varázslók, boszorkák, királyok és királynék, legkisebb, szerencsét próbáló kisfiak nélkül is születhetnek tündér-, ill. varázsmesék – modern értelemben.
Abszolút, (fiammal közös) kedvencem a Csoda és Kósza, mint boltosok és a Csoda és Kósza a múltban, de a Csoda és Kósza a Marson vagy a Közlekedési Múzeumban is tartogat kedves vagy vicces, és talán mind váratlan meglepetéseket, szójátékokat, szóvicceket.
– Azt mondta, hogy egy pizzériába mennek.
– A pizzériában nyilván farkast fog enni. Hallottam, hogy farkaséhes. Különben azt mondta volna, hogy pizzaéhes vagyok.
5. oldal
– Na, megyek tovább, mert már csak a fatörzsek maradtak – mondta a toroszaurusz. – Emlős! – nevetett föl néha, és még mindig a fejét csóválva békésen elballagott. – Behalok! – kiáltotta még egyszer a fák mögül, aztán kihalt.
Csoda és Kósza a múltban (65. oldal)
– De hiszen csodálatos dolgaink vannak! A csodálatos lócsoki, a Mars szelet!
– Az a ragadós, fúj! – kiáltotta vissza Kósza.
Csoda és Kósza a Marson (35. oldal)
Ajánlott bejegyzések: