Háát, nem annyira meggyőző, de na jó, rendben, a történet egyszerű és kedves.
Van itt kavalkád bőven – a vihar robajának hangja félelmet kelt Micimackóban, aki természetesen egy méznyelő szörny ijesztő hangjának véli. A bátor Malacka siet segítségére egy mézrém-űző varázsigével – sikerrel azt.
Kedves kis minitörténet a Pagony lakóival, akik Bagolynak köszönhetően megtudják azt, hogy az opera egyáltalán nem egyenlő a viperával.
A történet egy zenekari előadással végződik, ahol valamennyi állat a saját maga alkotta, vagy (be)szerezte hangszerrel lépett fel – na, ott volt az igazi nagy kavalkád – meg hangzavar!
Ami nagyon kedves volt, hogy senki nem hurrogta le a másikat, hogy elnyomja az egyiket, mert hangos, és hogy mindenki hagyta érvényesülni a másikat, senki sem önállóan akart egyénileg kiemelkedni. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, hangszere és lehetősége.

És még a titokzatos dörgésre is keletkezett magyarázat.

(Talán mégiscsak jó ötlet volt továbbvinni ezt a Milne: Micimackó jelenséget. A gyerekek szeretik és kedvelik a szereplőket, és ezáltal a történetekre is nyitottabbak lesznek, hát még a tanuló-füzetkékben foglaltakra! Ez utóbbiak sokkal színvonalasabbak a könyvek történeteinél… A Szóljon a muzsika! c. füzetben a hangszerek világába kalauzolja el a kicsiket, és tanítja meg őket arra, mi a különbség a zene és a zaj között. Tartalmas.)