Sokan olvasták már ezt a könyvet előttem, és bennem is hasonló kérdések fogalmazódtak meg, mint az előttem írókban:
Mért van az, hogy a könyv olvasóiban csakúgy, mint bennem, megszületett a felismerés, hogy jé, én is ismerek pl. egy Piroska nénit, Hesz Jancsit, Dorogit, de akár egy "megbocsáss" Sudákot.
Mért érezzük úgy, hogy mi ismerjük a kötet szinte minden szereplőjét? Mért érzünk hasonlóan Szegedtől Kőszegig, Ózdtól Tompáig? Mért látjuk őket magunk előtt, mért vágjuk rá azonnal, hogy hát ezt nem Sudáknak, hanem mondjuk Dorszkinak hívják?
Annak ellenére, hogy nem köztük élünk, mégis nagyon sokszor beléjük botlunk, összefutunk velük - nem kell falunak lennie, megtörténik ez egy nagyobb város fülledt zugában, ahol le kell gurítani egy kisfröccsöt a melegség enyhítése végett, vagy - a szerencsésebbje - alkalmi munkába indulva egy felessel izzítja be izmait, gyűjt erőt és még rátölt egyet, vagy csak szimplán így melegszik fel a kora hajnali, párás, pipáló lélegzettől párálló reggelen, de akár így ereszti ki a fáradt gőzt éjszakai műszakból hazafelé jövet. Vagy csak azért, hogy kifújhassa azt a szót, hogy: Áááá, ez jól esett." Ezek a szerencsésebbek - ebben az utcában azonban még a munkahely is hiányzik. Van mi miatt a kocsmába járni, és Piroska néninek kiönteni a szívét. Elmondani azt, ami már, de meglehet soha nem igaz - felemlegetik fénykorukat, amikor ment a szekér, és jólment a dolguk valamelyik gyárban, üzemben karbantartóként, szerelőként, lakatosként ők javítottak a legjobban, csak ők oldottak meg minden problémás dolgot, és felmondás után is csak őt kell visszahívni, mert az ottmaradottakra nem lehet számítani. Mesélnek és mesélnek, Piroska néninek, aki jó hallgató - meg jó emberismerő és emellett még jó pszichológus is - amellett, hogy teszi a dolgát és öntögeti a feleseket, fröccsöket, csapolja a korsókat... Mese volt, tán igaz sem volt, tudja ezt Piroska néni, és sejti a hallgatóság is - de nincs értelme hangosan felemlegetni, mert mindenki tudja a szíve mélyén, hogy mindegyikük története sántít valahol valamiben. Ezért inkább hallgatnak, egyetértően bólogatnak, még jobban hallgatnak, és újra és újra töltetnek Piroska nénivel. Piroska néni amikor kell, leáll, és leállítja a kuncsaftját - gondol az otthoni folytatásra; van, ki hazamegy és megveri az asszonyt, van, aki szekálja a gyereket, van, akinél a vacsora vagy a kenyér az udvaron köt ki, és futva követi annak útját a család rettegő többi tagja is - Piroska ezért nem szégyelli kiejteni, hogy most már elég lesz...
Olvasás közben nem egyszer ébred bennem ez a gondolat - most már elég lesz, de nem, nem lehet abbahagyni, mert az ember esendő, és kíváncsi, és szeret néha kukkolni, szereti tudni, mi történik a szomszédban, az utcájukban, felettük, alattuk, mellettük lévő lakásban - nem teszem le, továbbolvasom, mert érdekel; érdekelnek embersorsok, akik viselik azt a levakarhatatlan, de mégis láthatatlan tetoválást, amiből a sajátunkként, közénkvalónak titulálod - sorsok, melyek köztünk, velünk, rajtunk keresztül folynak, történnek, ismétlődnek, másolódnak - átöröklődnek generációkról generációkra.
Legszimpatikusabb számomra Piroska néni volt, és ha lehet ilyen „választani” legkeservesebb története a Lakatos házaspárnak volt A vonat éjszakája-ban; de azért a Rozika története se kutya…
Szeretnék még több ilyen olvasmányt – a borzalmai és szívfacsarásai ellenére.
Ezt a könyvet és az íróval való ismeretséget a moly-nak köszönhetem.
1/ Ez volt az utolsó könyv, aminek olvasásával teljesítettem a Könyvmolypárbaj 2012-es kihívást.
Köszönöm, hogy részt vehettem.
2/ Olvassunk Tar Sándort – @sztimi53 kihívására is felsorakozom
és még ha belefér, akkor
3/ Szociografáljunk bele! – @egy_ember kihívásához?
Ajánlott bejegyzések: