Bächer Iván: Vendégkönyv
Olvastam már Bächer Ivántól, kedvelem is a történeteit, de most nem a kizárólagos történetmesélős oldaláról mutatkozott be. Szeretem még mindig, de a korábbi olvasmányaim, a családtörténet meséi állnak inkább szívemhez közelebb.
Nagyon szimpatikus ez a "lazaság", ez a laza alaposság, amivel összeválogatja pl. a kocsonyához való alapanyagokat; vagy azoknak a véletlen momentumoknak az elénk tárása, amely különféle ételeket, pl. tésztasalátá(ka)t szül, vagy van olyan véletlen is, ami kamratakarításnak van álcázva, az meg frankfurti levest eredményez…
És az is nagyon szimpatikus, ahogyan egy-egy rokonhoz, ismerőshöz fűződő, emlékeiből, mint kötelező hozzávalókból krumplilevest főz… Bevallom, én eddig nem rajongtam a krumplilevesért, de talán az ilyen módszerrel elkészítettet másként, más szájízzel fogom kanalazni.
Kedves könyv, talán nem is született hasonló még a maga nemében. Szomorkás, nosztalgikus, melankólikus, kicsit adomázó hangulatban tárja elénk a vendéglátás, vendégeskedés morfológiáját. Kicsit elgondolkoztam, vajon én és a hozzánk érkezők melyik típust képviselnénk, de valószínű, e téren még kevés a szerzett tapasztalatom, így tovább gondolkozom, és járom szorgalmasan a vendégségeket ill. fogadom a vendégeket …
Idézetek:
… az okos turista mindig a bennszülöttek járta csapáson próbálja elérni célját.
8. old.
A kártya óv, segít, gyógyít, menekít.
A kártya a legjobb vendégségek egyike.
Épp annyit kell beszélgetni közben, amennyi elkerülhetetlen, de a szűkszavúságnak gyakorta lesz hozadéka pontosság, lényegre törés.
A kártya egy asztalhoz ültet olyanokat is, akik nem állnának egymással szóba, sőt nem is tartózkodnának egyazon légtérben különben.
A kártyázás közben tökéletesen megismerszik másik, és kénytelenek vagyunk szembenézni önmagunkkal is.
24.old.
Én meg azt gondolom, hogy az írás is csak egy olyan mesterség, mint a tanítás, a bányászat, vagy a cipőfelsőrész-készítés. Nem szabadna nagy faksznit csinálni belőle. Író írjon, olvasó olvassa el, ha akarja. Miért kéne neki felolvasni?
Arról már nem is szólva, hogy aki ír, az legtöbbször azért tesz ezt, mert nem tud beszélni. A legtöbb íróember beszédhibás, motyog, makog, dadog, és – jelentőségét ezzel is hangsúlyozandó, őrá így is oda muszáj figyelni – halkan beszél, suttog, sutyorog. Én viszont nagyothallok.
25. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
Buli van! Buli van! Nem is akármilyen, de össz! Összbuli. Mikor minden és mindenki egybeverődik, amikor mindennek és mindenkinek az ideje eljön. Amikor minden és mindenki kifordul magából, a feje tetejére áll. Amikor minden és mindenki megesik. Amikor minden és mindenki elkezdődik, hogy aztán pillanatok múltán minden és mindenki véget érjen.
27. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
A vészvendégből egy is elég egy bulira, de kettő már garantáltan emlékezetessé teszi az estet.
29. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
Megjönnek a könyvtolvajok is, hogy legyenek átkozottak, minden vendégfajta közül a legrusnyább, a könyvtolvaj, akinek még ráadásul elmélete is van, miszerint könyvet lopni nem bűn. Inkább lopjon pénzt, fajanszot, feleséget a rohadékja, de a könyv az szent dolog, az ember könyve, amivel összenőtt, amivel dolgozik, amiben nem csalódott még soha.
31. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
Ebéddel vártak minket, legtöbbször bablevessel, amihez – mert addig az ott nem volt szokásban – kedvemért mellékeltek tejfelt. A kertben frissen szedett boglyányi petrezselyemmel főzött, jó fokhagymás rántással sűrített levesbe mindig gondosan beletördeltem egy cseresznyepaprikát s belelöttyintettem egy evőkanálnyi házi paradicsomszószt, amiből harminc-negyven üveg biztosan mindig állt a spájzban, a lecsók, zöldbabok, lekvárok, savanyúk katonás seregében.
46-47. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
A mamának különösen a savanyúságai voltak csodálatosak; a sose lottyadt, sose rézgálicos uborkának, s főleg a csalamádénak egészen különleges íze volt, aminek titkát nem tudtam megfejteni soha – a mama váltig állította, hogy ő nem tesz bele semmi különöst. Úgy látszik, az uborkának is az a kéz adja az ízt, amely az üvegbe teszi.
47. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
Én ezalatt csak ültem a konyha szegletén, néha kaptam valami kisebb feladatot, habverést, diótörést, citromhéjreszelést, de főként csak borozgattam az öreggel, aki lakatos volt a téeszben. Ittuk a bort, ami kicsit zavaros volt, kicsit savanya, s töppedt szőlőszemek úszkáltak benne néha, de jólesett nagyon, szódával kivált. Iszogattam, és gyönyörködtem a lányokban, akik a szemem láttára lettek nővé éppen, s a mamában, aki igazi anya volt, meg nem álló, fáradhatatlan motollaanya, amilyeneket mindig is szerettem és kerestem, s amilyeneket, istennek hála, nemegyszer találtam is.
48. o. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.
Ajánlott bejegyzések: