Gál Zsuzsa: Az én zeneszerzőm – Liszt Ferenc

Ez a könyv egy rövidke írás, 2-3 oldalas összefoglalásokkal Liszt Ferenc pályájának fontosabb etapjairól; nem élettörténet, nem műveinek részletes katalógusa és ismertetője, pusztán egy panoráma ahhoz, hogy képet kapjunk Liszt Ferenc „költészetének” hátteréről… Középiskolásoknak készült, de nekem is jó volt olvasni, és számomra az alábbi dologról adott felvilágosítást: 1/ hiába élt sikeres életet, állandó szomorúság miatt sóhajtott lelke: távol volt szeretett hazájától, távol volt szeretteitől, az őt elismerő közönségtől, a publikum, és a kortársai megnemértettségében élt, jóval meghaladta korát tehetségével, zeneismeretével, zeneteremtésével és mérhetetlen jótékonyságával; 2/ sosem élhetett a számára megfelelő közegben: gyerekkorában származása miatt nem kerülhetett a számára oly megfelelőnek minősített párizsi konzervatóriumba; sokszor a zenéhez mit sem értő nemesi közönség elé vitte atyja fellépni; Weimarban az általa komponált műveket nem „vette” a vaskalapos közönség; Wagner közönyét irányában magam sem értem, Róma sem fogadta be, de a legtragikusabb, hogy szíve közepén dédelgetett hazája: Magyarország sem… nagyon lehangoló ilyen élménnyel magyarként szembesülni 3/ emberi megnemértettség, elnemfogadás mellett hogy tudott ilyen maximális társasági életet élni, személyes kapcsolatokat – igaz, kudarcra ítélt – kapcsolatokat kiépíteni nőkkel?

A könyvecske alapján Liszt Ferenc hajlott kora ellenére igazi maratonifutóként teljesítette feladatát a zeneszerzés porondján, jóval előbb teljesítette a távot, és valami olyan megnemértett zenei nyelven fejezte ki a menekvés titkát, hogy azt korában szinte senki nem értette meg – ebben áll személyes tragédiája – sorsát gyermekkorom óta ismerem Szinetár filmje alapján, de még nem olvastam róla; úgy gondolom, ezzel a könyvvel még nincs befejezve és minden bizonnyal fogok még olvasni róla.

„A művész, aki egy század kapuját ki tudja nyitni, nem a megérkezés harmóniájára számít, nem a békés öregség megnyugtató és eltemető éveire, hanem az új évszázadra, amelyet megszületni segít s mely az ő művét teljessé teszi.” (Szabolcsi Bence)

2011.07.23.

Idézetek:

Doborjánban csend vette körül Liszt Ádámot, de a csendben is megteremhet az öröm.

p. 8. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Mindenben a szép szőke ifjacska oly ügyességet, pontosságot, érzést, kellemetes erőt és mesteri fogásokat mutatott, hogy az egész Nemes gyülekezetet gyönyörűséggel eltöltené és bámulásra ragadná. Az ő remek játszásából már ki-ki azon kellemetes reménységre fakadott, hogy ő a szép mesterségek pályáján hazánknak nagy dicsőségére lészen. Mi ezen a szép léleknek csak azért is egészséget és hosszú életet kívánunk, mivel hazájának kívánta előbb tisztelet díjját lefizetni, minekelőtt Francia és Anglia országokba menne. A hol bizonyára a magyar talentumoknak becsületet fog szerezni…

(Hazai s Külföldi Tudósítások, 1823. május 1.)

p. 19. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

„… Az ő játéka nemcsak ujjának sebességével, mint több más virtuozusok, hanem kiváltképpen, mivel a legnagyobb könnyűséggel, s a legbizonyosabb tapintással oly hathatóságot foglal egybe, mely gyakran a leghíresebb muzsika mesterekben sem találtatik. De még ennél is inkább meglepi az embert ezen a ritka tulajdonságú és rendkívül való tehetségű ifjú azáltal, hogy már a legnagyobb mestereknek módjával komponál és improvíroz minden feladott témáról, és pedig a mi a legcsodálatosabb, a legnagyobb könnyűséggel, erővel és kellemetességgel, úgy hogy Mozarttól fogva, a ki 8 esztendős korában az Európai Udvarokat bámulásra hozta, a világ ily tüneményt nem látott, mint ezen ifjú Liszt…”

(Étoile, 1824. január 3.)

p. 19. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Mint az idézett kritika említette, Liszt Ferenc nemcsak Franciaországba készült, hanem „Anglia országba” is. Nos, hogy a rendszeres növendéki élet kútba esett, szabad volt, mehetett amerre vágyai, illetve a papa vágyai vonzották. A papa pedig most is, mint mindig, a kis Mozartra gondolt, aki lázba hozta Londont, aki Londonban vetette papírra első szimfóniáit, s aki – ha a sok betegség közbe nem szól – bizonyára nagy vagyonnal tér meg Salzburgba.

p. 20. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

„… engem, szegény gyermeket bevetett egy fényes társaság közepébe, s ez a fényes társaság megtapsolta annak a kisfiúnak az akrobatamutatványait, akit a csodagyermek dicső és megszégyenítő bélyegével tisztelt meg. Korai mélabú nehezedett akkor rám, és én ösztönszerű ellenszenvvel éltem át a művész-háziállat leplezett lealacsonyodását…”
Korán kapott sebek ezek, amelyeket sose tárt fel senki előtt, s gyógyítás híján egyre jobban terjedtek és üszkösödtek.

p. 23. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Itt ülök a kis fehér szalonban és a zongoratanáromra várok. Liszt Ferencnek hívják, fiatal, de már híres nagy mester. Mondják, hogy a társaságbeli hölgyek bolondulnak érte, de nem is csoda. Oly szép, égő szemével, magas homlokával, melyet apja halála óta bánat felhőz, s a keze, ez a karcsú erőteljes kéz, amely úgy játszik a hangokkal, mint Poseidon a hullámokkal. Jókedvében apró fodrokat kanyarít a víz színére, haragjában fenekestül fölfordítja az egész tengert, óriásfalakká rakja össze, hogy aztán mélybe taszítsa őket. Liszt Ferenc keze! Amikor először az enyémhez ért, mintha parázs érintette volna. S a Hangja, az is mint a muzsikaszó! És én ezt a muzsikaszót fogom hallani, hallgatni, magamba szívni holtomiglan.

p. 24. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Ezt, igen, ezt kellett megérnem! Node ez a papos képű, komédiás siheder ide többé nem teszi a lábát, arra esküszöm. Caroline férjhez mehet, ha olyan mehetnékje van, de csak ahhoz, akit én választok. Nem tűrök fattyúhajtást a családfámon. S ha nem tetszik a kisasszonynak, kolostorba dugom. Ott majd álmodozhat erről a mindenki-szolgája szépfiúról, erről a holdvilágképű betolakodóról! De nem, remélem az én lányomnak több esze van. Kiheveri ezt a gyerekes ostobaságot, mint a bárányhimlőt, ami addig kellemetlen csak, amíg van. utóhatása azonban semmi, de semmi…

p. 25. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Végül mégis kénytelen voltál meghajolni; nem hibáztatlak érte, ez minden kerti virág sorsa, ha szélvész ront rá. A bogáncs hajladozik, de nem hajol, a sárga kutyatej meg éppen kineveti az ágaskodó, hadonászó szeleket. De te szép selymesszirmú virágszál vagy, neked hajolnod kellett. Én vagyok a hibás egyedül. Mért nem választottam a pusztai virágok közül, az illett volna hozzám. Az lett volna méltó társam e világban, ahol egy döglött kutya bőre többet ér, mint az élő isten csókja: a művészet.

p. 25. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

„… Ahhoz, hogy valaki hangokkal úgy tudjon festeni, mint Liszt, sokat kellett látnia és tapasztalnia. Csak így képes minden hangulatot tökéletesen visszaadni. Liszt szinte eggyé válik a szenvedő természettel; minden fájdalom hangját meglesi. Elmegy a kórházakba, kártyabarlangokba, tébolydákba, mindenhová. Olyan ifjú ő, aki mélyen átérez mindent, aki álmodozik és a ki magyarázatot keres a világ dolgaira. Az agya éppolyan bámulatosan kiművelt, mint az ujjai, s ha nem volna muzsikus, lehetne jelentős filozófus vagy író is…”

( egy társaságbeli művelt hölgy írása a húszéves Lisztről )

pp. 32-33. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Liszt jótékonysága, amelyet sokan komédiának, reklámnak, feltűnési viszketegségnek tartottak, már-már közmondásszerű volt. Dőlt hozzá a pénz, de vagyona nem volt, mert ahol csak megfordult, ahol egynél több hangversenyt adott, csak az első jövedelmét tartotta meg, a többiét mind szétosztotta, kórházak, menhelyek, árvaházak javára ajánlotta fel. […]
„…Micsoda kínszenvedés összefont karral nézni az egész lakosság hiábavaló küzdelmét a nyomor ellen, amely a testekkel együtt a lelkeket is megőrli! Látni az öregséget pihenés nélkül, a fiatalságot remény, a gyermekeket öröm nélkül!… Az, akinek nincs hová a fejét lehajtani, készíti két kezével azokat a pompás kárpitokat, amelyekben a gazdag ember elpuhultsága szendereg; az, akinek csak rongyai vannak, hogy meztelenségét eltakarja, szövi azokat az aranybrokátokat, amelyekbe a királynék öltöznek; s azok a gyermekek, akikre édesanyjuk sohasem mosolyog, ott állanak a szövőszék mellett, amely fölé ő hajol, fénytelen szemekkel merednek az ő ujjai alatt születő arabeszkekre és virágokra, amelyek a földi hatalmasságok gyermekeinek szolgálnak majd játékszerül…”

pp. 40-41. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

„Látni kell őt a zongoránál. Alig hogy kezét a billentyűkre teszi, megszállja a szentlélek és az alkot általa. Már ő sem hallja önmagát, a szeme lángol, a szíve ver, a haja leng-lobog, s valami sajátos kifejezés ül ki az arcára. Már nem ember többé, hanem egy fantasztikus lény, egy szellem, már nem is tartozik ehhez a világhoz.”

A bordeaux-i Courrier de la Gironde kritikusa írta róla 1844 őszén

p. 46. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Mi lett volna, mi lehetne Lisztből – panaszolja Wagner – ha nem volna híres ember, ha az emberek nem tették volna híressé! Szabad művész lehetett és lett volna, kis isten, nem a közönség rabszolgája, mint most. Mert mi más a virtuóz? A közönség csodát s egyéb együgyűséget vár el tőle, s ő teljesíti. Hagyja, hogy a tenyerükön hordozzák… A tehetség büntetése a hírnév, ütleg a szolgálatért.

p. 46. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Liszt szóban és írásban sokszor kifejette, mennyire vágyódik hazája után: „Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám”. […]

Igen, Lisztet ünnepelték, amikor megérkezett, de aztán csalódtak benne. Ez a szikár, abbéruhás öregúr már nem a magyar rapszódiák Lisztje volt. Társaságban még nyájasan viselte a világfi álarcát, de ha magára maradt zongorájával, kottapapírjaival, olyan műveket hozott létre, amelyet nemcsak a közönség nem értett meg, hanem a legavatottabb kortárs muzsikusok sem. A végtelen magány, a magárahagyatottság sírt ezekben a dallamokban.

p. 69. Zeneműkiadó, Budapest, 1971.

Karcok:

Sz. Magdolnának a négy év során tanúsított jó közösségi munkájáért.
1971.XII.10.

Jszlás. Gimnázium pecsétje és az igazgató aláírása