Joyce Carol Oates: Napforduló

 90%

Első olvasásom az írónőtől, véletlenül került kezembe és pont akkor, amikor jelentkeztem @Miestas által meghirdetett Oates-eseményre.
Fura volt számomra, hogy a regényben minimális volt a cselekmény. Ellenben jóval több volt benne jellemábrázolásokból, amelyek bár kerekek, mégis bajom van velük – mégpedig a szóhasználat miatt, (és most itt nem tudom, a fordítónak mennyi szerepe van ebben) – nekem a jellemábrázolások nagyon idézték a Júlia-füzetekben olvasott stílust, legalábbis az első 50-70 oldalban.
Ennyi negatívumot tudnék említeni ennek a regénynek a kapcsán, de meglehet, hogy ez csak kifogás azért, mert sokáig engem nem ragadott magával ennek a két(?) nőnek az élettel kapcsolatos küzdése, sokszor szenvelgésnek éreztem, abszolút tanácstalanságot, határozatlanságot; egyikük sem igyekezett kézbe venni a sorsát – igaz, művésztől nem is várja ezt el az ember, de aki hétköznapian prózai életet él, azt a bukástól(?), sorstól(?), nem menti meg még a művészet sem…
Valójában 3 csillagot adtam volna, de a végén lévő utolsó pár rész (21-23. old.) annyira jól megírt, annyira jól fejezi ki az lelki és idegállapotot, a zavart, a kavart, azt a káoszt, ami kísérhet egy összeomlást. Nyelvileg ez a pár fejezet annyira jól „eltalált”, sodró-kapkodó szavak magával ragadtak, és nem engedtek, mint ahogyan ez az összeomlott nő sem engedett a karmai közül…minden összeomlott, összekeveredett az álom, a képzelgés és a valóság, köztük a maszatos határok.

Két nő útkeresése ez a regény, cselekmény helyett azok a küzdelmek, szenvedések, kínlódások, boldogulások tárulnak elénk, amelyből képet kaphatunk arról, hogy ez a két nő hogyan viszonyul az élethez. A kissé irigy, eléggé féltékeny, és kisebbségi komplexumával jócskán küszködő, férfiakat is komoly nehézségként kezelő, bár erős lelkületet bizonygató, mégis nagymértékben labilis lelkű Monica, és a szenvedélyes, szeszélyes, végletekért rajongó, excentrikus, valódi érzéseit befelé megélő Sheila életlehetőségeinek felsorolása. De a regény, ill. a szereplők nem jutnak ezen a keresésen túl, valahogy mindig minden megragad, és egy helyben toporog – oda sokféle próbálkozás vezet, de ez az oda – valahogy mindig zsákutca. Sem szabadulni nem lehet, sem kikerülni onnan. Mert a lehetőségek labirintusából kivezető (vagy a labirintusban biztos pontot jelentő) Ariadné fonala inkább egy pókfonálhoz hasonlítható: a póknak igazi menekvés, annak, viszont, aki belekerül: igazi rabság. Bár vékonynak tűnik, és rugalmas, egy magunkfajta emberi lénynek túl kevés menedék: szétesik, szétfoszlik, nem bír el, mert hártyavékony menedék; bármely oldalról nézzük, nem segít, hol örök fogságba ejtő, hol nagyon sebezhető, és emiatt nem alkalmas arra, hogy Ariadné fonalaként használjuk: olyan, akár a női szereplőink labilis állapota.
Labirintusba kerülni igazi elveszettség, dupla kétségbeesés, ha rájövünk, hogy az a szál, amiben bíztunk, és reméltük, hogy kivezet, csekély. Így járt ezzel Monica is: sem Sheila, sem az iskola, sem a tanítás, sem a barátság, sem a férfiak – igaz eléggé gyatra a felhozatal – nem elég. Borzasztóan magányos, és ezt nem tudta feldolgozni: nem jól nyúlt a barátsághoz, nem jól nyúlt a helyzetekhez, amit nyújtott neki az élet, vagy labilitásának „köszönhetően” nem is tudott jól nyúlni ezekhez. Összeomlott az abortusza, és ezt a tényt hidegen kezelő férje, majd válása miatt, és a kivezető utat, (ha voltak is kivezető alternatívái) vagy nem jól választotta meg, vagy nem megfelelően játszotta/vette fel bennük a szerepét. Ugyanakkor ebben a borzasztó helyzetben inkább gyűlöltem, csak pár fejezetben sajnáltam.
Nem beszéltem még arról a gondolataimról, hogy mi ez a kapcsolat kettejük között? (ha valóban két nőről van itt szó) Igazából hiányoltam a szerelemről, szexualitásról szóló részeket – szerettem volna, ha kettejük közti leszbikus szál ki lett volna dolgozva, mert a tragikus véghez egyenesen vezet(het)ett a két nő egymás iránti elfojtott vágya. Ha ezt tisztázták volna először önmagukkal, és aztán egymással, akkor talán nem vezet ide a sors.

Sokáig nem tudtam szabadulni @tgorsy feltevésétől, és engem is elvitt abba az irányba, hogy tudathasadásos állapot vagy a női kettős lélek ábrázolásáról lenne itt szó? Ha így van, én továbbmentem, és megkockáztatom, hogy nemcsak kettő, de valahány, a regényben ábrázolt női szerep Monicanak egy-egy lehetséges kiutat jelentett, ill. nem is kiút, hanem út lehetne/lehetett volna/ az életének tovább folytatásához. Én őt egy elég gyenge jellemnek képzeltem, emiatt egyáltalán nem lehetett ill. választhatta Monica a két véglethez tartozó utakat/szerepeket: azaz a végletekig impulzív, emberi lelket sértő, férfiakkal kihívó, buldózerként romboló Sherrill Ann-ét sem a végletekig visszahúzódó, bátortalan, ijedős, önmagát mindig feláldozó Mary Beth-ét; az excentrikus művész Sheila sem igazán a hozzá, polgári életet élő tanárnőhöz közeli szerep. Szerintem Monica akkor menekülhetett volna meg, ha időben felhagy Monicanak lenni, és Jess-ét, a papnéét éli tovább – beilleszkedve az ő általa mintául adott szerepbe: családban élve, óriási vendégségeket, partikat adva, tanulókkal, boldog barátokkal övezve. Ez persze csak feltevés, még bennem sem tisztult le rendesen; ő sem az az igazi, optimális lehetőség az élet továbbviteléhez, de talán az a szerep, ami a legkevésbé sebezhető a regényben szereplő többi női szerep közül.
A regény nagyon jól bemutatja, hogy az életünk nem lineáris vonal mentén halad, hanem folyton kihívások elé állít bennünket, amelyben csak úgy lehetséges fennmaradni, és nemcsak fennmaradni, hanem értékes életet élni, ha folyamatosan új, és tőlünk telhetően legjobban=legkevesebb kudarccal, bánattal megvalósítható válaszokat keresünk az élet által felkínált helyzetekre.

Spoiler Borzasztó a vége…Spoiler
Az utolsó fejezetek különleges írói stílusa miatt fogok még olvasni az írónőtől, szeretnék jobban megismerkedni vele.
A könyvet az Ismerkedj meg J.C. Oatessel c. @Miestas által meghirdetett esemény keretében olvastam el.

Idézetek: