Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok
Gyönyörű könyv, gyönyörű gondolatok, bármelyik novellának bármi is a tartalma, a történetek és rejtélyek középpontjában a nő áll – nem, nem mint szexideál, hanem a nő – sokféle szerepben; számomra ez a novellás gyűjtemény a nőről, mint a férfi fő ellenpólusáról szól, akinek bármilyen szerepet is „kell” "eljátszania" vagy kell betöltenie életében, mindig csak a legfőbb valami marad a férfi számára – akár jelenről, akár múltról, akár hús-vér nőről, akár spirituális értelemben vett nőről, akár idősről, akár fiatalról, akár anyáról, akár gyerekről, akár ismerősről akár ismeretlenről is van szó – a férfinek kell valamilyen nő-kép… van, aki megmarad az (emlék)kép mellett, és van, aki a hús-vért választja: a feleséget, a művészt, az anyát, a könnyűvérűt, a „barát-NŐ(?)-t”, a mindenre elszánt, vakmerőt, de akár a segítségre szoruló, kétségbeesett kiábrándultat… Darvasi ilyen kiválóan ismerne bennünket: nőket? ez a kérdés motoszkál most bennem, miután az utolsó novella elolvasása után behajtottam a könyvet; úgy érzem most, paradox módon, hogy az emlékeink sokszor sokkal egyszerűbben vezetnek oda (vagy vissza), számunkra fontos emberekhez, mint konkrét találkozásaink…
megszerettem Darvasit, és ismét megerősödött bennem, hogy az én műfajom, a novella… szerettem ezeket a történeteket olvasni az első (A hegyen) és az utolsó (A Kékszalag-történet) nagyon a szívemhez nőtt, és ezek mellett mély érzéseket keltett bennem A bolond gyerekek, Kalaf-áriája, Pistuka, A witembergi kőtörők és A veinhageni rózsabokrok is…
reménykedem, (bár biztosan tudom), hogy lesz közülünk több Darvasi-olvasó is…
Idézetek:
A hegyen
Meghalt az apám. Reggelre könnyű és engedelmes lett a teste, csak pillantásában éreztem némi csodálkozást, mert nyitva maradt a szeme, én meg nem zártam le, gondoltam, nem véletlenül maradt így. Néztem egy ideig, egészen közel hajoltam sápadt arcához, aztán átkaroltam és kihoztam az udvarra, a ház előtti torzsákra fektettem, ahol a kecske is legelni szokott, arcát lapulevéllel befedtem, ő akarta így. Tegnapelőtt este, amikor még élt, s beszélni is tudott, azt suttogta, ha majd nem lélegzik többé, ne temessem el rögtön, mert bár lesz, ami gyorsan elszáll, a test, majd meglátom, szánni való körülményességgel búcsúzik ettől a képtelen helyezettől, tudod, suttogta, az élet túlbecsülhetetlen. Szorongattam gyantától ragacsos, remegő kezét, és bólogattam, mert apám mindig igazat mondott. Igen, és arra is gondoltam, hogy halála órájában ritkán téved az ember. Ez, azt hiszem, szép gondolat volt. Talán ezért mosolyogtam is. Nagyon szeretek mosolyogni, ilyenkor hasonlítok rá leginkább.
p. 5. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Kopasz, gyantaszagú, vékony és magas ember volt, magasabb, mint én. Különben kopasz vagyok én is, sörtehajú. Mert kéthetente nyírtuk egymást, először apám engem, aztán én őt. Az ollót még a régi házban találtuk, nyilván az elődeink felejtették itt, de róluk sohasem beszéltünk. Apám szerette a mézsört, a kecsketejből savanyított cukros túrót, és a babkonzervet, amit lentről kaptunk.
p. 8. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
A lánctalpak vájta agyaghomokban napokig megmaradt az eső, egy ilyen égtiszta pocsolyában láttam meg először magam, különös érzés volt, addig gyötörtem apámat, már hogy beszéljen erről, mígnem hozatott odalentről egy tükröt.
p. 8. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Borotválkozó tükör, mondta apám, és megtanított borotválkozni. Azóta nyírom az arcomról a szőrt, és egyáltalán nem zavar, hogy apám szebb, mint én.
p. 8. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
A hónap első napján mindig együtt mentünk a szállítmányért. Tulajdonképpen bármit megkaptunk odalentről, csak kérni kellett. Mi azonban ritkán kértünk, apám azt mondta, amikor egyszer nagyobb tükröt szerettem volna, hogy ne legyek szenvedélyes. Mint annyiszor, most is igaza volt. Hiszen egy hatalmas és komor fenyvesben igazán rosszul mutat a szenvedély. A gyengeség jele. Bár azt hiszem, ebben a dologban apám se volt egészen makulátlan. Elnéztem neki, hiszen emberek vagyunk.
pp. 8-9. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Apám nagyon szépen tudta enni a babkonzervet.
p. 9. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Apám nagyon szépen tudta enni a babkonzervet. Még ott, a Szomorú tisztáson felbontott egyet a barna papírral körbefuttatott alumíniumdobozok közül, de előbb a sziklára ejtette, s bár soha nem mondta, miért teszi, ha netán nekem is jutott egy konzerv, ösztönös alázattal utána csináltam, mert sejtettem, így működik a világ. Apám leült egy omladozó kemence fűnőtte tövébe, s nem törődve, hogy zekéjébe bogáncs, jancsikafű ragad, nem mohón, mint inkább átszellemült alapossággal, járt fel s alá az ádámcsutkája, néha behunyta a szemét, kopasz fejét hátravetette, s hagyta, hogy teljesen teli szájából visszacsorogjon a langyos és barna bablé az állára, szőrös nyakára, s befolyjon inge zöldje alá.
p. 9. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Egy félelmetes tavaszi éjszaka után, amikor a kiszámíthatatlan déli szél majdnem a házunkra döntött egy vörösfenyőt, a tört gallyakkal és levélcsomókkal összepiszkított szomorú tisztáson mondta is az apám, hogy a vihar furulyaszó és hamis gomolygás. Apám szeretett szépen beszélni, és én őszintén, a fiúi szeretet minden melegével lelkesedtem e különleges, nekem már nem járó adományért, bár azt is meg kell vallanom, olykor nem értettem.
p. 9. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Igen, el tudtam hinni, hogy mindenből a legtöbb jutott. A bükkfák sűrű lombját áttörte a fény, és rézsút oszlopokba szúrt a galagonyabokrok közé, melyek égő taréja mögül félénk őzgidák köszöntek ránk, tisztes távolságból röfögő vaddisznócsorda túrta a vastag és gőzölgő avart, fentről vadászmadár vijjogott, a fény oszlopaira ökörnyál tekeredett, különben csend volt, mint egy szép mondat után, ette apám a babkonzervet.
pp. 9-10. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Négyszer, sőt néha ötször fordultunk, mire mindent fölcipeltünk a faházba. Olykor megálltunk pihenni, s apám ilyenkor megkérdezte, cseréljünk-e a terhen. Ő ment elöl, én utána, ő a zsákokat vitte, én a vizesflakonokat. Különleges napok voltak ezek, miután mindent felhordtunk, apám kipakolt a tölgyfaasztalra, válogatott, csoportosított, feltöltötte a kiürült élelmiszeres dobozokat, adott új ruhát, meleg holmit vagy tiszta takarót, a kecskével sót nyalatott, s amikor mindennel végzett, megevett még egy babkonzervet.
p. 10. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Most, hogy meghalt, igazán nem tudom, feljön-e még az asszony. Először csak miatta járt föl, s apám ilyenkor szinte durván mordult rám, menj, morogta, menj el egy fél órára. Aztán egyszer éppen akkor érkeztem vissza, amikor búcsúzkodtak. Jöttem visszafelé a térdig érő hóban, szomorú voltam és nyugtalan, mert a téli erdő, a hideg, a ropogó hó és a fagytól bágyadt napsütés mindig elszomorított. Az asszony megsimogatta apám kivirult arcát és rám nézett. Elmosolyodtam, mi mást tehettem volna. Az asszony is mosolygott, kivillant akaratos, fehér fogsora, nyelve hegye végigsiklott nyáltól fényes alsó ajkán, mint a forró gőz, szállt a lehelete, összekeveredett az enyémmel.
Kopf, mondta az asszony, azt hiszem, sápadt a fiad.
Nem is tudom, mondta apám, és fürkészni kezdte az arcom, a tarkómnál fogva egészen közel húzott magához, éreztem, komolyan mérlegel valamit.
Édesapám, gondoltam, drága édesapám.
p. 10. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
(…) Azt hiszem, igazad van, bólintott apám, és elengedett, aztán elment, egy órára magunkra hagyott bennünket, biztosan követte tétova nyomaimat a hóban, amik ott keringtek a ház körül, mert különben sose mentem igazán messzire.
(…)
Akkor az asszony átölelte a nyakam, a fülembe csókolt, és megmutatta, miről van szó. Én meg mosolyogtam, kiabáltam közben, sőt nevettem is, ahogy apámtól hallottam, ha egészen a ház közelében maradtam.
De most, hogy meghalt az apám, azt hiszem, nem nevethetek egy ideig. Még ha feljön az asszony, ami néhány nap múlva esedékes, akkor se. S ha csináljuk, mert ha feljön, mi másért jönne fel, akkor igyekszem nevetés nélkül csinálni, összeszorítom a fogam, behunyom a szemem, és majd azt hajtogatom, nem, nem. De vajon képes leszek-e rá? Az az igazság, gyakran az asszony is nevetett, nagyon szépen tudott nevetni, nehéz ezt bevallani, de sokkal szebben, mint apám. Majd meg kell kérni, hogy ne nevessen, vagy legalábbis ne hangosan. Remélem, megérti. Egyáltalán, lehet-e nevetés nélkül, ezt is meg kell majd beszélni az asszonnyal, ha feljön. Biztosan kíváncsi lesz majd a sírra.
pp. 11-12. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Biztosan kíváncsi lesz majd a sírra. Soha nem ástam még sírt, igaz, állatokat már temettem, de embert még soha. Ez az első, az apámé. Szép sír lesz, virágokat ültetek rá, rózsabokrokat, jácintot, szegfűt és tulipánt.
p. 12. A hegyen - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
A lány a másik oldalon, átellenben ült, egyedül utazott és szőke volt, mint a fény.
p. 14. Az első mese - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Hirtelen csönd támadt, mint nagy hazugságok után.
p. 15. Az első mese - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Mostanában túl sok mindennel foglalkozom, és hát igazán bántott az is, hogy nélkülem lett ősz az udvarban, mert már ősz van, és nem tudom, mióta, nem tudom, melyik volt az a nap, amelyikkel végérvényesen közelebb kerülünk a lehulló gesztenyelevelek tapintatos neszezéséhez.
p. 23. Kutuzov unokája - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Most már övék a naptár, a lány és a napok, amiket bekarikáztam, mert túléltem őket.
p. 23. Kutuzov unokája - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
És indult is volna a körúti ügyeletre Perneczky doktorhoz, aki még sohasem jött ki éjszaka, mert olyankor inni, kefélni vagy aludni kell, mondogatta, és a doktor valóban ivott, a Teca nővért dugta, vagy aludt és arról álmodott, hogy többet senki nem lesz beteg a Földön, nincs több felelősség, kórokozó, és végre nappal is úgy élhet, mint éjszaka.
p. 24. Kutuzov unokája - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Amióta eltűnt a naptár, furcsa megjegyzéseket tett [Hírhozó Keller]. Néhány napja például azt kiabálta fentről, a vaskorlátba kapaszkodva, tudom-e, hogy angyalból lettek a postások, a rendőrök meg a rockénekesek.
p. 26. Kutuzov unokája - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
(…) a magány színe biztosan sűrű fekete. Szerettem a fényt, a sötétségtől pedig mindig az jutott az eszembe, hogy Isten szorgalmasabb, de tehetségtelenebb, mint az Ördög. Hiszen mindannyian az ég alatt élünk. És nincs fekete ég.
p. 32. Kutuzov unokája - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Egyszer csak ott álldogált az állomás napraforgó-héjjal teleköpdösött, fekete kátránnyal összemázolt fapadlós peronján, és szórakozottan mosolygott. Egyik kezében disznóbőr utazótáska lógott, a másikban lepedő nagyságú, kékszegélyes selyemzsebkendővel játszott a melegedő szél.
p. 34. A világ legszomorúbb zenekara - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
A peronon álldogáló idegen valószerűtlenül kövér volt, és amikor az állomásfőnök irodája légyszaros ablakán át megpillantotta, a telexgép mellé ejtette a szivarját, és már nem emelte föl többé. Ott hamvadt el a barna dohánylevél, barna foltocskát hagyva az asztalka hepehupás furnérlapján. A férfi legalább olyan kövér volt, mint a két esztendeje hivatalban lévő polgármester, s ez a testméret ebben a városban a legnagyobb pimaszságnak, úgymond arcátlan kihívásnak számított.
p. 34. A világ legszomorúbb zenekara - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Trombitás két hosszú, keserű szótlanságban eltöltött esztendőn keresztül várt, aztán egy méltóságteljesen elfújt takarodó után, ami olyan gyönyörűen hangzott, hogy a hiábavalóság vérvöröse végigborult a horizont végtelen asztallapján, szép csendben felkötötte magát a próbaterem villanykörtéjének porlepte zsinórjára, s a meleg éji szélben úgy lengett hajnalig, mint aki alszik. Való igaz, a trombitát még ekkor sem engedte el.
p. 37. A világ legszomorúbb zenekara - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
S a titok érzete, mint fák gyökere a fekete földbe, belenő az emberbe.
p. 41. A világ legszomorúbb zenekara - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
A gyökér tud az égről, ám a viszonzás korántsem biztos.
p. 41. A világ legszomorúbb zenekara - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
A világegyetem azonban tágul, s nemhogy távolodnának, mint inkább összeérnek a dolgok, jó a rosszal, szép a hazuggal. Nehéz arról is beszélni, hogyan lesznek a tiszta szenvedélyekből embertelen rögeszmék. Az ember, természete szerint sietős lény. Hát elészalad a reménynek, hogy megelőzze sorsát, miközben saját története incselkedik vele.
p. 41. A világ legszomorúbb zenekara - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Horn nyúllal, szarvashússal, vadmalacokkal etette a gyerekeket, néha még vörösbort is locsolt a szájukba. (…) Horn fácánokat is fogott a gyerekeknek, meg fürjtojásokat szedett, férfitenyérnyi gombákat a láposról, méregpiros vadalmát, csöpögős szilvát, szamócát a hegy másik oldaláról. Üstökben csalánteát, citromfüvet, beléndeket, gilisztavirágot, varjúhájat főzött nekik. Május felé kamillaillattól fuldoklott Horn utcája.
p. 51. A bolond gyerekek - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Lágy és természetes dallamokkal énekeltek, mint amikor hó hull a hóra.
p. 53. A bolond gyerekek - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Szőke volt, jelentéktelen, mint akikkel nincsen baj. Csak a szeme, a tekintete volt más, másképpen törte a fényt.
p. 54. A bolond gyerekek - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993.
Mandulavirágzáskor mindig olyan szomorú leszek, mintha ember nem szólított volna még a nevemen.
A witembergi kőtörők
Karcok:
…nem bírtam kivárni, hogy befejezzem a kétkötetest, de már annyiszor ránéztem az utóbbi napokban, így elkezdtem; nem bántam meg…
szívesen feltenném @egy_ember-nek az Apa polcára az első novellát, A hegyen címűt…
a tesómnak meg, @BabusM-nek pedig köszönöm, hogy kezembe nyomta annak idején…
Ajánlott bejegyzések: