Molnár Krisztina Rita: Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik
A Merítés-díj / gyermekirodalom (2015) zsűrizése során figyeltem fel erre a könyvre, de sajnos akkor nem tudtam megszerezni. Így visszagondolva, ezt nagyon sajnálom, mert akár esélye is lehetett volna nálam ahhoz, hogy listámra teszem és beszavazom.
Ezen már nincs értelme sajnálkozni, viszont annyi bizonyos, hogy megérte elolvasni, mert igazi kedves, emlékezetes kalandban volt részem a Skanzenben, népi hagyományokkal, nép mesterségeket idéző környezetben.
Én szeretem, ha egy könyv amellett, hogy kalandot, titokzatosságot, esetleg rejtélyt, felfedezést kínál, tanít is valamit – mondjuk régi, elfeledett dolgokat, emlékeket. Kicsit hasonlított a két gyerek „szökése” egyfajta akadályversenyhez, ahol nem akadályokat kell leküzdeni, hanem az időutazásuk különböző állomásain olyan, nem kötelező, hanem „fakultatív” ismeretekhez jutnak, amikkel többek lesznek, amiket nem kell feltétlenül tudniuk, de ha néhányan ismerik, és mások előtt megmutatják, hogy ilyen ismeretekkel is lehet rendelkezni, az másokra a későbbiekben inspirálólag hatna és a többiek is megjegyeznének belőle, esetleg további kutatásokra ösztönözne.
(De ez lehet, hogy csak illúzió.)
Nagyon tetszett még az a gyerekekben megszülető felismerés, miszerint a „szavaknak ereje van”. Mindenekelőtt ezekért a hatásokért, különféle hangulatok átadásáért tartom ezt a történetet különlegesnek. Pl. babahintőpor illatú hang; bugyborékolt az öröm a hangjában, mint egy éppen oldódó pezsgőtabletta; öblös hangja lassan, komótosan folydogált, akárcsak az olvadt viasz; záporoztak belőle a kérdő és a felkiáltó mondatok; annyira hiányzott neki, hogy majd kilyukadt a szíve… stb.
Kedves momentumként maradt még meg bennem, hogy a Sünimanót olvasták a gyerekek. Egyik nagy kedvencem a kortárs gyerekkönyvek közül.
Ajánlott bejegyzések: