Abraham Verghese: Könnyek kapuja
Hosszan vártam az értékelésemmel, ennek a vastag, de szép témát felölelő család- vagy orvosregénynek, amely amellett, hogy szórakoztat, egy afrikai nemzet kultúráját hozza közel hozzánk és történelmébe betekintést enged.
Sokszálú a cselekmény, sok szereplőt felvonultat, bőven enged válogatni pozitív és negatív jellemek közt.
Szerettem olvasni, érdekes – számomra ismeretlen, és nem túl kedvelt – világba jutottam el, ahol a család, a munka, a gyógyítás, a humanitárius segítség, az összefogás, az egymásrautaltság-és egymás megsegítése voltak az elsődlegesek, amellett, hogy mindenki egyénileg is megpróbál a fentiekben való részvétel mellett a saját boldogulásában egyénileg is kiteljesedni. Kinek-kinek így vagy úgy sikerül…
Van, aki másokkal nem sokat törődve haladt az útján előre, van, aki mindenkin átgázolva, van, aki önmagát feláldozva, van, aki minden mást maga elé helyezve, van, aki vért izzadva, és olyan is, aki lazán, dalolva tette mindezt.
Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy az apáca és a doktor tragédiája – tragédia-e valójában? Vagy ennek így kellett lennie, hogy a két indiai orvosszülő egymáséi lehessen? És vajon ki volt-e eleve jelölve a két testvér útja? Hogy nekik is a gyógyítás terén van tennivalójuk? Vajon anélkül is szükségét látta volna a sors, hogy az egyik testvér éljen, és életét adja a másikért, ha egy hétköznapibb hivatást választanak? És vajon a kettő közül melyik élt teljesebb életet? Lehet-e a két sors között voksolni? A szemünkben melyikük volt, aki gyakrabban kényszerült a megalkuvásra, és valójában ki kapott többet az élettől, a sorstól? Melyikük élete a példaértékűbb? Megannyi kérdés, amire bonyolódik a válasz, minél jobban próbálsz elmélyedni?
Siva a nevéhez méltóan élt önpusztító életet, és végül mégis emlékezetes és dicséretes tettével felmentődött a szemünkben. Marion példaértékű, nyugodt, kissé szürke élete vajon mért nem tette lehetővé, hogy igazi társra találjon?
Megkérdőjelezhetetlen Gós és Hemá szülői és orvosi példaértékű viselkedése, aligha találhatnánk náluk követendőbb mintákat, hasonlóan követendő a Főnökasszony alakja is.
Csodálatosan kiteljesedett volt előttem Gós és Hemá házas kapcsolata, szakmai sikereik és bár nem igazi szüleik az ikreknek, igazabbak már nem is lehettek volna.
Én Thomas Stone-t sem tudom elítélni – én szívesen ismertem volna, és megpróbáltam volna vele a lehetetlent: beszélgetni.
A legmeghatóbb pillanatokra most éppen Marion-szálból emlékszem, bármennyiszer eszembe jut, mindig elhomályosul a szemem. Ezek a momentumok és emlékek pedig Szige alakjához kapcsolódnak, aki Marion szavaival is tényleg a „Sába királynője”.
A forradalmár Gannit alakja pedig? Őszintén sajnálom, hogy ő is teljesen odalett, azt kellene éreznem, hogy erkölcsileg, emberileg, szülőként lecsúszott, elbukott és megszűnt. De vmiért most (talán a karácsony is közrejátszik) ez ellen is tiltakozik a lelkem. Mindig szorítottam érte és Marionért, úgy látszik, kevés volt…
Nagy hatással volt rám a regény, nyári szabadságom idején, júliusban olvastam, és azóta nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe. Köszönöm még @elle-nek, hogy karcban feltette az egyik legszebb, ha nem a legszebb Tizitát – mert azóta is is sokszor hallgatom.
https://www.youtube.com/watch?v=uAmGxhzCiWw&feature=c-shelf-119
Melegen ajánlom mindenkinek, aki még nem olvasta, de olyannak is, aki már túl van rajta, de ki van éhezve szép történetekre, aki meg olvasási válságban szenved, meggyőződésem, hogy a könyv minden bizonnyal kisegíti az olvasatlan sorok által körülvett, mély gödörből..
Biztosan ezer gondolatom van és támadna még, de most ennyit írtam le, azt hiszem, ez volt nálam a 2015-ben olvasott könyvek közt az év olvasmánya…
Ajánlott bejegyzések: