Roberto Pavanello: A csatorna szörnye (Bat Pat 5.)
Megpróbálok értékelést írni, egy számomra ellenérzést kiváltó sorozatról, ami mégsem az…
Ellenérzést vált ki belőlem, mert elszomorít, hogy a mai 8-10 éves gyerekek szívesen olvasnak olyan könyveket, ahol a boszorkányok, temetők, kísértetek, rémisztő dolgok a fő téma. Első látásra nem is venném a kezembe. De amikor láttam, hogy a kisfiam a könyvtárban a polcról egyenesen odament ehhez a Bat Pat-sorozathoz és leemelte ezt a könyvet – elgondolkodtam; és amikor egy nap alatt elolvasta – akkor még inkább, és beterveztem, hogy én is elolvasom.
Nem csalódtam, sőt, rájöttem, hogy mégsem rémisztő, a csatorna, a szörny és a denevér ellenére sem.
De több dolog miatt maradtam töprengő üzemmódban:
1/ miért jó ilyen témában, ilyen szereplőkkel könyveket olvasni? Miért nem jó emberekről, embergyerekekről, gyerekekről olyan könyveket olvasni, amikben velük egykorú gyerekek a főhősök? Vajon ebben a témában már kimerültek a lehetséges variációk?
2/ Érdekesnek találtam, hogy ebben a könyvben (nem tudom a sorozat többi részében így van-e?) a „jók” a csúnyák és általában, a klasszikus értelemben vett „rosszak” közül kerülnek ki: szörny, denevér… és a „rosszak” pedig mindig a felnőttek…
Ezek baromira rossz ill. „veszélyes” üzenetek az írótól a jövőt tekintve: mert ebből olyasmi következik, hogy mi, felnőttek, eleve meg vagyunk bélyegezve, és csak rosszak és gonoszak lehetünk a valódi életben. Gonosz, és az életre veszélyes dolgokat követünk el, korrupcióba keveredünk a város fejeseivel, szennyezzük a későbbi munka ill. annak kifizetése, majd a profit reményében a környezetet, és ellenállunk azoknak, akik erre rájönnek, és minden áron megakadályozzuk az igaz és a jó kiderülését, győzedelmeskedését, még a gyerekek megfenyegetésétől és attól sem riadunk meg, hogy az életükre törjünk…
Hú, ahogy most mindezt leírtam, egy kicsit komor és gáz… de ez ötlött az agyamba… nem véletlen tehát, hogy a mai gyerekek inkább tarantulát, krokodilt, tarajos gőtét, kígyót, békát, patkányt kívánnak otthon tartani, mint halat vagy madarat?
Maga a könyv konkrét üzenete nem lenne rossz, hisz egy környezetszennyező banda lefülelése történik meg a bátor gyerekek közreműködésével – a szörny és a denevér segítségével egyetemben – de valahogy mégsem lettem boldog a könyv elolvasása után.
ill. lenne még benne egy végső erkölcsi tanítás is, miszerint a „a jóságot vagy a gonoszságot nem lehet a külsőből megítélni”, mégsem éreztem igazi erkölcsi győzelemnek a korábban leírtak miatt.
És még valami: hiányoltam a mélységet. Érzelmek alig jelennek meg, számomra az irodalom az, amikor az érzelmeket valamilyen szinten megmozgatja – ha meg is jelenik vmiféle érzelem, szinte említés szintjén, megkapargatva, de nem jut el, NEM jut el igazából a szívig, vagy a lélekig, vagy az észig.
Nagyon sajnálom ezt a fajta felületességet – ami egyébként az egész könyvre jellemző: kidolgozatlan téma, kidolgozatlan jellemek, helyzetek, hatás – félórás munka, félórás tervezettséggel, félórás kidolgozással és félórás odafigyeléssel.
Bár nem is tudom, min lepődök meg, mert amit itt most mind elsoroltam, ez tulajdonképpen az (nem családi értelemben vett) életünk – gyors, minél hamarabb végigpörgethető olvasmányok, gyorsan megoldható helyzetek, érzelemmentes kapcsolatok, amikor alig figyelünk a másikra, amelyben az izgalom, titokzatosság van az első helyen, és a rövid ideig átélhető katarzis, mert a hosszan tartóra már nincs idő…
Széles sortávval, ritka sorokkal, nagyméretű betűkkel, sok rajzzal és sok szünettel – 120 oldal, 1800 Ft-ért.
Ami érdekes a végén: az érdekességek – a Csatornákról és a katakombákról.
Elnézést, nem akartam negatív lenni, már csak azért sem, mert örültem nagyon, hogy a kisfiam végre elolvasott valamit egyedül – de én most mégis ilyenekbe bonyolódtam… nem biztos, hogy fog neki örülni, ha olvassa…
Ajánlott bejegyzések: