Kiss Ottó: Csillagszedő Márió - Versek gyerekhangra
Első olvasásra a svéd gyerekverseket juttatták eszembe.
"Az óvodában minden jó,
csak a grízkása nem jó.
Veszek belőle egy kanállal,
a kezem nem reszket,
a kanál nem reszket,
de a grízkása reszket.
És ami reszket,
azt én nem szeretem."
"Ha a házunk egy nagy léggömb lenne,
akkorára fújnám, hogy minden barátom,
még a Márió is elférjen benne.
Azután közösen pumpálnánk,
hogy a játszótér, a park,
sőt még a lakótelep is beleférjen.
Így a mi házunk az egész világ lenne."
A gyerekek viszont néha értetlenül néztek rám – az az érzésem, hogy tőlük eléggé idegenek maradtak ezek a versszakok.
A szerző és az alcím szerint ezek „Versek gyerekhangra” – igen is és mégsem… annyira elővillan, elősugárzik ezekből a sorokból a felnőtt. A felnőtt gondolatok, a felnőtt érzései, a felnőtt aggodalmai, a felnőtt látásmódja…
"Apa és anya
is egymás mellett
mennek,
én meg középen,
mert én vagyok a végtelen,
ahol ők összeérnek."
Nem vidám versek ezek, kifejezetten szomorkásak. Nem vidítanak fel, hanem szomorúvá tesznek. És befészkelődnek agyadnak abba a térfelében, ahol a szomorúság rak fészket, és várja, hogy a fészek magányossága lakók adta vidámsággal teljen meg, mint az élet központja, mert most ürességtől kong… csak saját gondolataid konganak visszhangozva…
„Magányosabb vagyok, mint egy hős.”
"Van olyan reggel,
amely nem hoz holnapot?"
"Az igazi dolgok
nagyon mélyen vannak.
A feneketlen tó
fenekénél is mélyebben.
A szívem körül valahol."
Engem elszomorítottak ezek a rövid versek.
A svéd gyerekverseket idézték, de hangulatukban nem.
"Amikor hazaértünk,
anya visszahallgatta
a rögzítőt.
Apa üzent a kiküldetésből,
de csak annyit,
hogy szép a Tisza,
olyan, mint egyszer régen.
Anya erre sírni kezdett,
sok víz folyt le
a szeméből,
de nem volt szomorú,
inkább szép volt.
Olyan,
mint a Tisza egyszer régen."
Ajánlott bejegyzések: