Niccolò Ammaniti: Én és te
Ez a legfrissebb könyve Ammanitinek, de méltatlanul felületetes, nem éri el az eddig olvasott másik két könyve színvonalát. Gyorsan is kivégezhető volt, rövid is, alig ismertem meg a szereplőket, már be is hajtottam a könyvet, és a befejező nekrológ ellenére még olvastam volna róluk, bár nem túl vonzóak és olyan figurák, akiket szívesen éreznék magam körül: se az újgazdag, elkényeztetett fiúcska, se a magával mit kezdeni nem tudó, önmagát felnőttnek valló leányzó…és bár olvastam volna, de nem volt mit, így hamar megváltam tudatomban a szereplők engem kísértő alakjától.
Nem nyűgözött le ez a mű úgy, mint Bertoluccit – naaagyon távoli tőlem a téma (remélem, az is marad), a helyzet (sosem leszek anyagiakban gazdag), és sosem fogom tudni megteremteni a gyerekemnek azt, hogy vadiúj léceivel titokban leköltözzön egy elektronikai kütyükkel, melyek boldogítanak egyedüllétünkben, teli pincébe és ott éljen le egy hetet, anélkül, hogy én azt észrevenném – micsoda jól tudott hazudozni a kispacák…
A leányzóról pedig még ennyi sem derül ki, csak annyi, hogy drogozik.
Én nem tudom elképzelni ezeket a céltalan életeket, az enyém sosem volt céltalan – mindig voltak elképzeléseim, céljaim – fogalmam sincs, hogyan nyúlnék az ilyen problémákkal küszködőkhoz, de ha jól ismerem magamat, leszedetnék velük két-három sor málnát 40 fokban nyáron, de akár kivinném őket horolni napokon keresztül, vagy krumplit szedni olyan nagy, árnytalan területen, ahol végestelen végig ellát a szem a határban, leszüreteltetnék velük egy tábla szőlőt ősszel áztató esőben, és még sorolhatnám, de úgysem lenne így, mert mostanság az a tapasztalat, hogy hamarabb menne az a (kezelhetetlen) gyerek vmilyen bizottsághoz, mint eszébe jusson segíteni a szüleinek.
Ebbe gondoltam bele.
És ezt gondoltam vmeddig.
Amúgy nem akarom elhinni, hogy ilyenek a fiatalok, de nap mint nap köztük utazva – khm, fura tapasztalatokra tesz szert az ember….
Talán az tetszett a könyvben a leginkább, ahogyan egymásra lel a két testvér, és ahogyan a fiú, Lorenzo megenyhül függő testvére, azaz egy ugyanolyan drogos iránt, akiket eddig messziről elkerült. Talán ebben a helyzetben adta valódi önmagát, mert az addigi élete, viselkedése, csak álca volt, tettetés – amivel mindenkit félrevezetett. Végre vagy sem, ez nem derült ki, hogy jólesett-e neki, egyszer, vagy először igazi énjét adta, valódi érzéseit vetítette kifelé. Ami korábban is megnyiladozott már, nagymamája iránti érzéseiben.
A másik kedves rész pedig az, amikor magunk előtt találjuk az apjuk fényképét.
Lelke mélyén Olívia szeretné az apját, de nagykamaszos viselkedésének megfelelően, akkor sem vallaná ezt be, ha megfeszítenék…dehogy hátrál meg attól az elhatározástól, amiben ő már megkeményítette magát.
Pedig de jó lenne ismét apu ölébe ülni, vagy egy puszit, simogatást kapni tőle!
Igazából a drogozás is apu valamilyen mértékű visszaszerzéséért van – de erre nem jön rá senki – figyelelmfelkeltés, hogy törődjön már velem valaki, tegye már azt velem vki, ami ellen küzdök, hogy újra ellenállásba tudjak ütközni… (Egy pillanatra eszembe villant ekkor a Prímszámok magánya…)
Hiba…Hibás viselkedés…
Hiba van itt bőségesen, de nem lehet megoldani – ide vezetett az a lélektelen élet, amit a szülők folytattak és aminek a lélektani nyomását rákényszerítették a gyerekeikre….
Azok pedig birkóznak egy darabig, ellenállnak, de mivel életkoruktól fogva nem elég erősek, nem elég önállóak, nem elég magabiztosak, így nem tudtak igazi választ találni, csak egy lehetségest, ami vagy jó lesz, vagy nem, de egyelőre vmilyen kiút… – a kissrác kreál magának egy személyek nélküli világot, ahol egyedül van, ahol nem cseszegetik, míg a lány a droghoz menekül….
@pepege Merülj el Ammaniti világában! olvastam – ez volt a harmadik könyve.
_
Még egy személyes adalék – 1991 nyarán a Balatonon nyaraltam, és olasz srácokkal múlattuk és buliztuk át azt a pár napot – váltig állították, hogy velünk önfeledt a bulizás, mi önmagunkat adjuk, nem vagyunk számítók, haszonlesők, sznobok, és hogy az olasz lányokkal nem ilyen gondalan a buli, az élet, a barátság, mert anyagiasak, azt lesik, mid van, lesz, mid lehet, nem a lelket, a kedvességet, felszabadultságot.. stb.
akkor én ezt nem értettem túlságosen, el sem tudtam a bulizást, pasizást, szórakozást másképp képzelni, most talán ennek a könyvnek a tükrében, kezdem megérteni, mire utalhattak akkor a srácok, amely rávilágított az olasz mindennapok egyik alapproblémájára, a szülő-gyerek kapcsolat elidegenedésének folyamatára, egy olyan társadalomban, ahol a család: szent, ahol a család megkérdőjelezhetetlen és támadhatatlan, a család mindenek előtt… ahol a gyerekek látják, hogy az anyagi javakért küzdenek a szülők, a gyerekek szeretetét pénzen veszik meg, mert a vágyaik már nem egyszerű dolgokban, hanem kézzel fogható tárgykban testesülnek meg – és a gyerekek, akik ezt látják, rettentő anyagiasak, sznobok, lenézőek lesznek – és kiégettek, mert később vajon mit kapnak és mire vágynak, ha egyszerre mindent és mindenkit megkapnak?
Szóval mit is akartam?
Ja, azt, hogy tök jó volt akkor a Balatonnál…
Ajánlott bejegyzések: