Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza
Én gyerekkoromból csak a filmet ismertem, de a fő sztorira már nem emlékeztem, csak az üvöltésre egy nagy toronyból egy berekben, vagy egy olyan helyen, mint ahol a Tüskevár játszódik. Nem hiába vésődött belém az ordítás, ill. üvöltés a magasban, a felhők felett, a szélben együtt a többiekkel. Úgy érzem ez az egyik legjobb és legtermészetesebb feszültségoldó… érdekes, hogy a filmből is számomra ez maradt meg maradandóan annyi év után is.
A könyv elolvasása élesebbé tette a valamikori gyerekkori képi és hangi emlék foszlányokat, és összeállt a történet. Számomra mégsem ez a legfontosabb, hanem a szabadság íze és plasztikus érzékeltetése. Fiatalon van még meg a legnagyobb lehetősége a szabadság érzésének, átélésének és megtapasztalásának – jó volt látni ezeken a gyerekeken, hogy ők szabadnak születtek (mint a madár), és a legfőbb törekvésük ezt minél tovább megőrizni. Talán sikerült is nekik, remélem, minél tovább. Szabadon minden fölé emelkedni, szabadon szállni a szélben, szabadon súlytalannak érezni magukat, és gondtalannak lenni, boldognak, önfeledtnek, megkönnyebbültnek…azt tenni, amit és amikor akarunk, akár egy jót üvölteni, ott és annyit amennyit akarunk – és ha még ebben egy (két) felnőtt is partner, akkor az még meg is erősítheti ezt a próbálkozásunkat.
Sajnáltam a gyerekeket, hogy annyi negatív felnőttel hozta őket az élet (Kocsmáros, Ságiék), de szerencsésnek is nevezhetnénk őket, hiszen voltak a felnőttek között, akik nem nézték őket le, egyenrangú félnek tekintették a gyerekeket, és támogatták ötleteiket (Gergián, Keszler doktor).
Érdekesnek láttam, hogy a gyerekek szülei szinte hiányoznak a történetből, talán egy alkalommal kerülnek említésre – de visszagondolva, úgy látom, annak idején a mi gyerekkorunk is eltelt szüleink állandó, nyomasztó és fullasztó jelenléte nélkül – szerintem kényelmesebb életünk volt akkoriban nekünk, mint a mostani gyerekeknek, akik folyton szem előtt vannak, folyton autón szállítva vannak, folyton kísérve vannak – mégis több galiba, probléma és tragédia esik meg velük, mint velünk.
Nekem amúgy a saját gyerekkorom nyarait juttatta eszembe, újra iskolás voltam, átéltem a fülledt, napos, barátokkal töltött nyarak emlékeit, amiből – érdekes – hasonlóan „hiányoztak” a saját szüleink, kevésbé voltak jelen, mint a szülők jelenleg… – jó volt átélni újra ezeket a nyarakat.
Amit a végén hiányoltam, az az volt, hogy csak pár szereplő jövőjének alakulásáról tudtunk meg némi információt: Tamás, a mesélő, aki visszatér, Virág Péter, a jelenlegi vadőr, akitől megtudjuk a gyerekek és Gergián történetének igazi befejezését, Burai J. – aki majd csak lesz a vadőr, és Gergián életművének folytatója (mint amúgy a másik két említett szereplő is az) – de mi van Hodoniczki Oszkárral, vagy Arankával, az egyedüli lánnyal, aki talán a legkevésbé volt szabad a többiek között? Jó lett volna még róluk is hallani…
Köszönöm a @krlany-nak és a Déli Őrség – Vajdasági Magyar Irodalom Olvasóklub mozgalomnak, hogy felhívta a figyelmemet arra, hogy ez a film könyvben létezik; amikor megtudtam – feltétlenül ezt a regényt tűztem ki célul a kihívás teljesítéséhez.
Olyan lehetetlen dolognak tartom a vágóhíd madarakkal, ökrökkel, faliórákkal, cowboykalapokkal, virágokkal és hasonlókkal történő kidíszítését, és olyan egyszerű megoldásának az életünk fekete ill. véres foltjainak eltakarásához, felülírásához. Bár egy vágóhíd sosem egy magasztos hely, és sokszor romokig tud amortizálódni – mégis a gyerekek elviselhetővé tudták tenni ezt a szomorú, de szükséges helyet a rajzaikkal, sőt mi több, élővé az egykori halálosztás helyét; és beillesztették az ottani, környezetbe. Szívesen megnéztem és nézegettem volna akár órák hosszat is…
Hát most ennyi jutott eszembe, meg annyi, hogy egy gyerekszereplő nevét fel sem tudnám idézni a filmből, sajnos… pedig odaillett a 80-as években készült ill. általam látott jó filmek közé…
Ajánlott bejegyzések: