Fábián Janka: Emma lánya (Emma 3.)
Nagyon tetszett, azt hiszem ’56 miatt.
Ez az a történelmi időszak, amelyhez – bár nem éltem még eléggé hosszan – a legváltozatosabb tanári/előadói hozzáállással volt már dolgom.
Általánosban pusztán átlapoztuk a történelemkönyvben. Gimiben annyifélét, leginkább személyes élményt idéztek fel – főként a töritanárom által átélt izgalmas perceket, ugyanakkor enyhe kritikai érzékemmel csendesen súgva megjegyeztem a padszomszédomnak a sulirádión érkező ünnepi beszéd alatt, hogy ugyanaz az igazgató mond ünnepi gondolatokat, aki korábban a november 7-i ünnepi gondolatokat mondta… Egyetemen már sodró volt a sok gondolat, szinte meg sem tudtam benne pihenni, elidőzni, de azért annyira elég volt, hogy kialakíthattam saját egyéni véleményemet – ehhez mondjuk hozzájárultak a családi titokként őrzött kistarcsai keserű emlékek…
Na, szóval, ebben a könyvben is leginkább ez fogott meg, ’56-os időszakban történtek, de természetesen nagy érdeklődéssel követtem nyomon a család további történetét.
Örültem, hogy valahogyan azért csak sikerült mindenkinek megtalálni saját boldogságát, és saját értékeit, értékeivel gazdagítani saját életét.
Csodáltam Emmát, hogy ennyi kitartás fért bele, és soha el nem csüggedt.
Szorítottam Évának, hogy amennyire lehet, tapasztalja már meg hosszabb időre is, ne csak átmenetileg és pillanatokra a boldogságot. Sajnáltam, hogy a sors ilyen „meglepetéseket” és átkokat tartogatott neki. Igazi megpróbáltatásként élhette meg gyönyörű modell lánya, Laura, korai halálát, és fia, Jancsi házasságát – talán lányával szemben kicsit tehetetlennek gondolom, nem tudom, én hasonló helyzetben szeretnék karakánabb anya lenni, aki erősen a sarkára áll… nehezebb helyzet a meny-ügy – ebben a helyzetben azt hiszem, én is hasonlóan viselkedtem volna – egy anya sok mindent lenyel, és amit lehet, megbocsát, de mindent azért mégsem…
Gábor sorsa is jól alakul, de a lázadó kamaszlányával szemben őt is gyengécskének látom – mi lett volna, ha két éjszakába nyúló beszélgetés alatt elmondja neki az igazi családtöténetet? Talán nyughatatlansága és lázadása más irányba fordul…
Tamás sorsa áll még mindig hozzám a legközelebb, minden negatívumával együtt – azt hiszem, mindenki közül neki és családjának volt a legnehezebb – annak, aki itthon maradt, akinek (úgymond) felelni kellett a család többi, disszidált tagjai végett… Megértettem lépéseit, döntéseit még akkor is, ha én nem cselekedtem volna úgy – bár ezt azt hiszem, senki sem képes megmondani, ill. a múltban feltett mi-lett-volna-ha?-nak meg amúgy sincs sok értelme… szóval az még az előző részben volt, ami szerintem hibás lépése volt, de csak ebben a részben derül ki pontosan: nem kellett volna belépnie a pártba, mert így is, úgy is szenvedett eleget a rendszer miatt, sokat, sokat. A fiaira és az ő családjukra pedig megint csak büszke lehet…
(Igazából Emma lennék a regényben, és Tamás sorsa mellett állok szorosan.)
Azt hiszem, a második kötet jobban sikerült, történelmibb, de hasonlóan értékelem ezt is.
Nagyon nagy előny, és boldogság, hogy egy család ilyen hosszú ideig össze tud tartani, és amennyire a körülmények engedik, segíteni is tudnak ill. hajlandóak segíteni egymáson, még ha a család tagjai a világ több távoli részén is vannak szétszóródva…jó ezt látni, bár jól tudom, a regényben is, sok minden csak fikció…
Szép gondolat a közös családi sírhely is – valahol, muszáj, hogy megnyugodjanak a lelkek, lelkiismeretek, kedélyek…
Összességében tetszett a regény, (bár a végén már kissé halivudian boldogan és sikeresen alakult némely szereplőnek: pl. Piroska, Laura, Daniel) érezhetően javult az írónő stílusa is.
És meg kell jegyeznem még az Ulpiusnak, hogy a második kiadás sokkal tetszetősebb és sokkal inkább illik stílusban a regényben taglalt történetekhez. Jó, hogy változtattak a borítón.
@dinnyemano Olvassunk Fábián Jankától! c. kihívásához.
Ajánlott bejegyzések: