Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi
Hát jaj…
Az a baj, hogy felnőtt fejjel falra másztam/mászok ettől a könyvtől.
És az az érdekes, hogy amikor már totál megutálom, akkor átlendülök és kezdem megszeretni; aztán kezdek megint frászt kapni, és amikor már totál frászt kapok, megint kedves lesz nekem ez a bolond vereshajú kislány, aki totál felnőttesen viseli az életet… Nagyon sok kérdés merül fel felelős felnőttként és felelős szülőként ennek a világban valahol lógó, csellengő kislánynak a történeteinek olvasatán. Hogy-hogy ilyen egyedül van? Hogy-hogy nem keresi egyetlen hozzátartozója? Hogy-hogy nem viszik el mégis egy gyerekotthonba? Hogy lehet ennyire önálló? Honnan van pénze? Ki vásárol ahhoz, hogy ennyit tudjon főzni? Ki viseli gondját? Ki tanítja meg az életre? Ki fizeti a rezsijét? Ki tanítja meg a pénz kezelésére? Ki? Mért nem tűnik fel az őt körülvevő felnőtteknek, hogy nincs senki mellette csak egy majom meg egy ló?
Pippi kilenc éves, akár a fiam, és olvasás során sokszor belegondoltam, hogy ő mit tenne ezekben a konkrét helyzetekben? Hát, égnek állna a hajam, ha ezeket megtenné, és ilyen Toldi Miklós-stílusban mondana nagyokat…
Biztos négyzetes a fantáziám, de ezen felmerülő kérdések nélkül nem tudom olvasni ezt a könyvet…
Talán a fél csillag, amit a kezdeti sokkok idején adtam túlzás, de két csillagnál többet nem adok, és azt hiszem, több Lindgren könyvhöz sem nyúlok…
Azért van kedvenc részem: ilyen az, amikor betörőkkel találja magát szemben, vagy amikor megmenti a gyereket, és amikor süt a gyerekeknek sütit.
A gyerekek is unták és kínosan nevettek…
Talán segített a felolvasás sorsán a tv-ben most sugárzott rajzfilmsorozat, amelyben szimpatikus a copfos kislány, és felelevenedett egy epizódon belül több könyvben olvasott történet…
http://www.port.hu/harisnyas_pippi_pippi_longstocking/pls/w/films.film_page?i_film_id=63496
Szóval a svédek gyerekkoromban látott idétlen gyerekfilmjeik óta sem jutottak közelebb hozzám Pettsonékon kívül…
Ajánlott bejegyzések: