Dino Buzzati: A Tatárpuszta
2013.03.09. Újraolvasás
Fontolgatom, mit is írjak a könyvről, már másodszorra olvastam, először 17 évvel ezelőtt – azt hiszem, akkor bölcsebb voltam, mert nagyon érdekes bejegyzéseket találtam a bekezdések mellett… most inkább hangulatával ragadott magával, nem az eszemre, hanem a lelkemre hatott…
Úgy indult az egész, mint amikor megfázol, és nem tudsz jobb gyógyírt a „bajodra”, mint bekucorodni egy jó mély fotelba, körbebugyolálni magadat jó meleg takaróval és átadni magadat ennek a jó fészekérzésnek. Jó pátyolgatni magad, jó kicsit sajnálni, jó egy kicsit elhagyni magadat, elmerülni a betegségedben…
…de ahogy múlik a meghűlés, annál kevésbé kell már ezt tenned – először a takaró tűnik el, majd a fotel, végül az önsajnálat…
…ha az ember egészséges/jót akar magának…
Ha nem, akkor nem mászik ki a fotelból, még egy takarót magára húz, és nem szűnik meg fázni, betegnek lenni, hamis álmokat kergetni, hamis reményekben áltatni magát…
Ne engedjen senki a fotel és a meleg pléd nyújtotta reményeknek – csak addig puha, amíg el nem gémberednek a tagjaid, és csak addig meleg, míg egyszer csak fojtogatni kezd…
Keljetek fel, amíg nem kezdtek el ti magatok is hinni a betegségetekben!…
Egy katonának nem az állandó ellenségvárás a feladata.
A délibáb-ellenség-várás következtében Drogo, a kezdetben még ambíciózus katona, még saját maga számára is vadidegen lett; befelé fordulása, az, hogy magának sem merte bevallani azt, hogy várakozása hiábavaló – elmar mindenkit maga mellől – magányos lesz, egy bajtársakkal teli erődben… se rokona, se barátja, se testvére, se felesége, se barátnője, se gyereke nincs. Nincsen senkije és semmije, még egy jóravaló lova sem…
Erre későn döbben rá, holott egész életében benne motoszkál az ettől való félelem…
Félelem a magányosságtól és a hiábavalóságtól.
Félelem attól, amiben részesült.
Mert nem tett ellene semmit.
Ha vki nem tudja, és meg akarja tudni, hogyan kell egy fiatalnak elfecsérelni az életét, ezt a könyvet vegye kézbe…
A könyvet az alábbi kihívásokra olvastam el:
1/ Másfél év a mágikus realizmus bűvöletében – @Dün (2/1)
2/ Bevezetés a posztmodern irodalomba – @verdeleth (3/1)
3/ A legjobb kortárs könyvek – ’50-től napjainkig – @giggs85 (5/1)
Lám, szép lassan átfordul a könyv következő lapja az olvasatlan részről az olvasottra – egyelőre vékonyka réteg ez a bal oldali, szinte semmi ahhoz képest, ami hátra van még, a jövő kimeríthetetlen bőségéhez képest. Mindazonáltal egy lapot megint csak végigolvastunk, főhadnagy úr, egy darabkával megint rövidebb lett az élet.
Elmentél, be sem fejezted a mondatot. Tán csak jelentéktelen apróság volt, tán csak képtelen, vakmerő remény – talán semmi.
Az igazság az, hogy Filimore túlságosan sokáig várt; márpedig ha egy bizonyos kort elér az ember, nagyon fárasztó a reménykedés: immár oda a hit, húszéves korunk hite.
Lassanként megfogyatkozott a hite. Nehéz hinni valamiben, ha egyedül van az ember, s nincs kivel beszélnie róla. Drogo ebben az időben döbbent rá: bármennyire szeretjük egymást, mindig egyedül vagyunk; ha szenved valaki, fájdalma csakis az övé, senki nem vállalhat belőle egyetlen parányi részecskét sem; az egyik ember szenvedésétől még nem érzik rosszul magukat a többiek, hiábavaló itt bármi nagy szeretet. Ezért menthetetlenül magányos az életünk.
Ha a haláltól választanak el, semmivé zsugorodnak a hetek, hónapok is. Csak röpke tréfa immár az élet; egy gőgös, hetvenkedő fogadáson odavesztett minden.
Ajánlott bejegyzések: