Nagyon izgalmas. Nagyon feszített. Nagyon megható. Nagyon emberi.
Végig szorítottam az öreg halásznak, aki mély tisztelettel próbálta partra menteni élete zsákmányát.
Aztán a végén egy mélyen beléd szántó, szálkaszúrásnyi és/vagy cápaharapásnyi üresség.
Biztató, hogy van mégis, aki vár rád a parton és támogat.
Nagyon tetszett lényegretörő filozofálgatása a nagy hallal az élet dolgairól…
Több minden maradt meg bennem, de ez a két idézet nagyon:
„Szamárság feladni a reményt – gondolta. Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, hogy mi a bűn – gondolta. – Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá.”
Nem értek hozzá – gondolta –, nem tudom, mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán.Lehet, hogy bűn volt megölni ezt a halat. Még ha azért öltem is meg, hogy eltartsam magam és ennivalót szerezzek egy csomó embernek, még akkor is bűn szerintem. De hát minden bűn, minden a világon."
– De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.
@Ciccnyog Hemingway és az öreg, meg a tenger, és a fák, folyók, harangok, fegyverek… kihívása alkalmából újraolvastam – és nem bántam meg most sem.
Nem gondoltam, ill. talán nem emlékeztem, hogy ennyire szeretni fogom.
Ajánlott bejegyzések: