Nagyon különleges hangulatú könyv… Mesemondó/hallgató-hangulatot teremt azonnal, szerethető szereplőkkel, gonosz nincs! A rég megszokott, és pl. gonosznak megismert meseszereplők sem azok – pl. a boszorkányok ebben a mesekönyvben inkább szomorúak, magányosak és befelé fordulók; akik jól érzik magukat a természetben, de mégis érzik, hogy vki hiányzik mellőlük…Emberi tulajdonságokkal és varázserővel is rendelkező hősök, akik ezzel közelebb kerülnek, és közelebb állnak hozzánk, hallgatókhoz, mint pl. a boszorka a Csipkerózsikában, vagy éppen egy százéves anyóka. Amália inkább egy vörös hajú, jól táncoló, bohókás, életvidám lány, aki imádja az esőt, pöttyösbögre-gyűjteménye van, akit néha majd szétvet a szomorúság a magány miatt.
Ez most már a 4. Boldizsár Ildikó mesekönyv, amit elolvastam a gyerekeknek, és az forog az agyamban, bárcsak élne még Boldizsár Ildikó, a meseíró, „a szavak mágusa”, a varázslatos mesehangulat-keltő sokáig, és fabrikálna még sok-sok hasonló mesét, mert nálunk tényleg ilyen történt – olyan nyugalom szállt a gyerekekre, és olyan csendben hallgatták Boldizsár Ildikó meséit, hogy ez számomra is meglepő volt… Nagyon megszerettem őt. Szegedi Katalin rajzai is közel kerültek hozzám ismét.
Szeretnék kedvencet is írni, szereplőnek abszolút Amáliát választanám, és természetesen hozzáillően Fekete Világkerülő Embert; újszerű hős a huncut Füvetrágó Erdei Csuda – akiről mindig Hany Istók jutott eszembe a Névtelen várból. Jó lenne átélni legalább egyszer az életben, de még jobb lenne negyedévente az Elveszett Tárgyak Napját, – hiszen azokkal az a legnagyobb baj, hogy „nem ott vannak, ahol lenniük kellene” –, bízván abban, hogy a „szerencsés tárgyak előbb-utóbb előkerülnek, a kevésbé szerencsések soha”. Számomra igen tanulságos volt A mókus és a vakond meséje, akik örökké távoliak maradnak egymásnak. Az Esthajnalcsillag meséjéből megtanultuk azt, hogy felszálló hold idején a növényekben több a nedv és az erő, ilyenkor kell őket oltani és metszeni, hogy bőséges termésük legyen. A virágpalánták ültetésére a leszálló hold ideje a legalkalmasabb. Aki pedig fogyó hold idején rozmaringot, teliholdkor meg kakukkfüvet ültet, annak kertje mindenki másénál pompásabb lesz". Azt hiszem, az első és az utolsó mesén kívül, ha kedvencet választanék a Vízikirály és a repülőhal és Az angyalszárnykagylót választanám. Előbbinek számomra az a tanulsága, hogy ha végtelen reménytelenségben is találod magadat, megtalálhatod a kiutat és átélheted újra (és újra) a szabadság érzését. A másodiknak pedig talán az, hogy nagy vágyunk elérésének és/vagy az örök megnyugvásnak egyik eszköze lehet, ha átváltozunk, vagy megszűnünk annak lenni, amik addig voltunk – és bízzunk abban, hogy a titokzatos idegenben nem várhat ránk rossz. Számomra ennek a mesének a címe is a legszebb. Végül azt is megemlíteném, hogy A szomorú boszorkány egy igazi (és modern) boszorkány-tipológia.
Szép mesekönyv, ismét csak „figyelmeztetni szeretnék”, senkit se tévesszen meg a cím, nyugodtan (f)elolvasható fiúknak is – én kipróbáltam, és rajtuk is fogott a „boszorkányos mesék varázsereje”, és teljesen elvarázsolta őket.
„Sajnálattal” válok meg a könyvtől és viszem vissza a könyvtárba.
Öröm volt olvasni. Élmény volt hallgatni. Ajánlom!
Ajánlott bejegyzések: