Elena Ferrante: Tékozló szeretet
Mindannyian ismerjük, milyen érzés is az, ha titkunk van, titkot őrzünk...Sokféle lehet: belülről feszítő, somolygásra késztető, homokot ráncoló, arcot elhomályosító, elfakító, szégyentől pírban égő, örökké a földet nézheti a fejünk; egyik fajtája annyira feszít, hogy majd' a világnak kürtölnéd szerte-szét, mert egyszerűen nem fér beléd, és van a másik fajta, amit pedig mélyre temetsz, a hetedik réteg alá, hogy minél kevesebbszer bántson, és ha bánt, akkor is a jó mélyről tompán és ne élesen fájjon... sokféle viselkedést, reakciót szülhet. Állandóan bántó, belülről marcangoló, szégyentől és az utálattól olykor kiráz a hideg, és az emlékektől, amit féltve őrzöl, borzongsz, mélyre temeted, nehogy valaki kikaparja a hozzá vezető utat, mert az ilyen titkot jobb elkerülni, nem is előtérbe tenni - olykor azért megpróbálod ezt saját magad is, megnézed, megkapargatod, hogy felidézve a keserűséget, megnézd, úgy fáj-e, mint régebben?
Ilyenfajta titokról van szó ebben a könyvben.
Lélektani regény valóban, és emellett egy olyan negyvenes éveiben lévő nő önvallomása, aki sokat szenvedett, és gyerekkorában senkitől sem kapott megfelelő segítséget, magyarázatot. Bevallom - nem vártam ezt a befejezést. Nem divat a mai, felszínes(nek tűnő), rohanó életünkben ennyire a mélyre ásni, újra eljutni a legféltettebb titkainkig - inkább dobáljuk és dobáljuk, meg még hordjuk is rá a földet, csakhogy távolodjunk, és egyszer talán sikerül feledni...
Delianak nem sikerül - valójában ő nem is akar felejteni - sőt. Anyjára szeretne emlékezni, és ezzel együtt elhunyt édesanyját maga mellett tudni, még gyerekkorából rámaradt életének emlékeinek kisajátításával. Az életének, és a közös emlékek felidézésével mi is megismerjük az ő élettörténetét, ezen kívül édesanyja, apja - az igencsak öncélú festő - közös, sokszor szégyellnivaló életét. Amely kisiklik azzal, hogy felbukkan Caserta és munkával bízza meg a festőt - Caserta, akinek még a neve sem ez, igazi nőcsábász, és kalandba keveredik Amaliaval, Delia anyjával, a varrónővel. Nem tudunk meg az ő belső világáról szinte semmit; semmi közelebbi - ábrándozó volt-e, hűséges-e? Szerette-e a férjét vagy sem? Szinte mindenki másodhegedűs ebben a regényben Deliat kivéve. Ő az, aki a legmélyebbre leás, és közben feltár sok mindent az anyjáról, annak titkos és Casertával közös kalandjairól. Most pedig, anyja halálakor, visszaemlékezvén, szeretné visszakapni a gyerekkorában elrabolt érzéseket. Mert Delia így érzi - elvették tőle gyerekkorában azokat az érzéseket, amelyekkel anyjának őt kellett volna körülvennie - de ehelyett más(ok)ra pazarolta el; emiatt hatalmas féltékenységgel gondol Casertára, és veszi körül magát, burkolja be minél jobban anyja hozzáfűződő, közös, kb. 20 évig tartó életük, eléggé gazdag emlékeivel. DE! Féltékenyen teszi ezt, nem pusztán áldozatos szeretettel és tisztelettel; hisz megtalálja: mintegy véletlenül: felbukkan életének ebben az új felvonásában, a Rómából ismét gyerekkora helyszínére látogató nőnek az emlékeit mintegy előrángatva, Caserta - amely tulajdonképpen sokkoló, mert kénytelen rájönni, hogy Caserta az oka annak, hogy anyja számára Delia gyakorlatilag már jóval a halálát megelőzően megszűnt létezni. Caserta elrabolta tőle az anyjától származó érzések átélésének lehetőségét; Delia úgy érzi, hogy anyja Casertával szemben adott meg, és fejezett ki olyan érzéseket, amelyeket valójában hozzá, a lánya felé kellett volna táplálnia... Szeretet, féltés, gondoskodás, rajongás, kedvesség - minden, ami járt volna neki, mint saját gyereknek, (feltehetően ő ezt meg is kapta, de soha nem vallja ezt be magának) az mind Casertának jutott.
Annyira nyomába ered ezeknek az érzéseknek, hogy már már visszakapja - persze csak az emlékek szintjéig Amaliat - de amikor ez megtörténik - hirtelen kattan a gépezet, és még mélyebbre vág a fúrógép, még mélyebbre ás, és bár eddig sem volt fájdalmatlan a cselekmény átélése, azért elviselhető, sőt néha igen jóleső, hisz édesanyját, annak némi valóját kapta vissza; de ez a mélyrehatolás, egyszerre lesz szúrós, éles, húsbavágó, olyan fájó, hogy könnybe lábad a szemünk, vacogni kezdünk, és ránézünk az ágyban békésen szuszogó gyerekünkre, hogy tényleg ott van-e, és megnyugodva, de aggodalommal telve gondolunk arra - hogy ilyen vele meg ne történjen soha...
Emlékek, önvizsgálat, homályban történő tapogatózás - egyik húzza a másikat, és sérti, bántja, karcolja is - nem sikerül fájdalommentesen, Delianak is fáj - de nem vagyok abban biztos, hogy használt neki, hogy szembe mert ismét helyezkedni kegyetlen gyerekkori emlékeivel.
Gyönyörű a fordítás, Balkó Ágnes készítette - nem is értem, hogy lehet ilyen gyönyörűen szavakat egymás mellé fűzni, ennyire komor, és kegyetlenül fájdalmas emlékről.
Azt hiszem, Delia beteg, segítségre szorul, de olymértékben magányos, befelé forduló és társtalan, hogy nem is tudom, ki érkezhet segítségére.
A regényben egyetlen egy pozitív szereplő nincs.
Mindenki gyanús, szürke, nem tiszta, nem egyenes, kémkedik, számító, gyanakvó.Sajnos, nincsenek pozitív érzelmek sem elénk tárva. A gyerekkor édes emlékeit a cukrászdában is megkeseríti egyrészt az, hogy az anyjával történteknek ő szemtanúja volt, és az undorító öregember polipkarjai, tetteivel együtt.
Számomra nagyon zavaró volt - biztosan nem véletlen - a nápolyi dialektusra utalás - rendesen éreztem a nápolyiak rámenősségét, tolakodását, hangosságát, olykor nyáluk fröcsögését, amely viselkedésükkel behatolnak a személyes szférádba - úgy hogy ők észre sem veszik, de te már a falra mész.
És nagyon zavaró volt, és nem értettem - a regényen(=visszaemlékezésen) végighúzódó felszín alatti szexualitás túlzott mértékű, és nyílt jelenlétét. A menzesz, a bugyik, a vérzésre történő sokadszori utalás - tulajdonképpen mégiscsak azt éreztette, hogy ellenkezőjére fordult itt a várt hatás - Delia az anyja temetése után azt várja a visszaemlékezésektől, hogy javít a kettejük közt húzódó viszonyon - de aztán ez az egész még piszkosabb, még véresebb lesz - elontják, elárasztják a múltbeli emlékképek, és nem tud tőlük szabadulni.
vagy talán mégis gyógyszer ez?
Terápia?
Jó lenne tudni, hogy hatott-e?
Én nem hiszem...
Delia ugyanolyan magányos, egyedül élő, társtalan, és "rokontalan" a regény végén, mint ahogyan Nápolyba érkezett, anyja temetésére.
Gyökértelen - sehol sem érzi magát otthon, csak gyerekkora cukrászdájának poros pultja alatt - ahol (boldogtalan, de mégis kicsit) önfeledt gyerekkorát találta meg újra.
Amore molesto -
molesto - alkalmatlan, kellemetlen
- igen, mindez egy kellemetlen, önmagát tönkretevő szeretetérzés volt - csakhogy nemcsak önmagát tette tönkre, hanem azt is, aki érezte, átérezte...
- igen, alkalmatlan is - Delia sajnos alkalmatlan a szeretetre, szerelemre - mint ahogyan a regény többi szereplője is - ki ezért, ki azért - természetükből kifolyólag.
Ajánlott bejegyzések: