Virginia Woolf: Orlando
Az emberiség örök gondja, az élet értelmének, az életutunk céljának keresése és megtalálása, ezt teszi Orlando is, de hogy a regény végéig odaért-e a keresés végére? Örök dilemma marad.
Ez nem egy könnyű könyv – ha nem tudsz elmerülni, nyugtalan rezgéseidet, zizegéseidet leállítani, akkor ne is kezdj neki ennek a könyvnek. Ha viszont megpróbálod, és sikerül, ideges rezgéseid leállnak és még egy nagy adag nyugalom is rád száll… mintha egy tenger, vagy tó közepén ringatóznál egy hajón a napsütésben. Ilyen hullámzó érzést keltettek bennem a regény szavai. Olvasás kezdetekor kellemes élmény volt a szép szavakkal megírt szöveg hullámain ringatózni, nagyon jól éreztem magam a szövegben, akárcsak egy ladikban ringva élveztem a szöveget, tini korom gondtalan strandélményei, önfeledt heverészés a napon jutottak eszembe. Aztán valami történt, megmaradt a hullámzás; de másféle: az unalom és az élvezet hangulatai hullámoztak, amelyet a néhol szentimentális vonásokkal tűzdelt romantikus regény néhány „kötelező” összetevője (kalandornő, kalóz, lányszöktetés éjjel, szakadó esőben; csalódás, visszavonulás, sebek örökös nyalogatása a kastélyban, hajókalandok, vihar a tengeren stb.) tarkított. (Maga a könyv sok helyütt lett unalmas, talán Orlando öregedő férfiként hasonlóan unalmas személlyé válhatott volna?…)
A regény férfi Orlandóról szóló részét olyan volt olvasni, mint egy jellegzetes romantikus regényt. Útkeresése férfiként nem volt sikeres. Semmiben nem talált örömet, és amiben igen, annak csalódás lett a vége. Ezen az „életmódváltás” sem segített. Hirtelen új válasz / helyzet áll elő: nőként ébred fel. Kezdetben mókásnak tartja a testi változások felfedezését (férfiként a lábszára volt legfőbb vonzereje, míg a kecses láb női tulajdonosaként, annak felvillantásával majdnem egy matróz halálát okozza), de végül nem is sikerül megbarátkozni női testével, nőként férfiruhát öltve néha megnyugszik. Megkezdi ezt az újfajta létet, de ez a lét nem napfürdőzés, kényelem, sokáig várat magára az önfeledt gondtalanság. Belülről örökös üldözés-üldözöttség, zavar, kapkodás, örökös próbálkozás, menekülés a régiből egy újabb ötlet, egy újabb mentsvár-lehetőség felé. Testi átalakulása igazi próbatétel számára, mert lelkileg nem kíséri ezt ezzel párhuzamosan lelki átalakulás. Lélekben kis fáziskéséssel még mindig férfi – a női lét útkeresési-felfedezési-életmegismerési jelenségei jelentenek számára újat, kalandos felfedezéseket, de szabadságot nem, hanem épp az ellenkezőjét: inkább hasonlított egy kalickába zárt madárka helyzetére, aki nem tudja, mi is van vele hirtelen a kalitkába kerülve. Vergődik, mert nő képében, még nem ébredt fel Csipkerózsika álmából, férfi öntudata még mindig lelkében él. Más nézőpontból gondolva pedig lehet akár az ellentéte is – ha az élet kudarc volt férfiként, talán nem lesz az nőként…
Milyen szerencsés helyzet – akartam párszor mondani, de valahányszor ki akartam mondani, visszavontam. Az orlandoi-létnek talán egyetlen pozitívuma lehet: a halhatatlanság, hiszen évszázadokon keresztül lehet tanúja környezete: emberek, táj, fejlődés, felfedezések (pl. lovon jár, majd kocsin végül már autót vezet), öltözködés, társadalmi szokások, irodalmi stílusok változásainak. Emellett klassz dolog, hogy létfenntartási gondjai nincsenek, hétköznapi problémák nem foglalkoztatják: hiszen ő kortalan és halhatatlan és kétnemű lényként ezeken felül tud emelkedni…
Nagyon pozitív meglepetés volt számomra a sziporkázó humor, irónia, enyhe gúnyos csipkelődés. Igen tetszettek Virginia Woolf ironikus kiszólásai. Nagyon is humoros nő lehetett. A könyvben kedvenc részem az elején a szerelmes férfi-Orlando, az útját kereső nővé vált-Orlando és az utolsó fejezet. Ez a legjobb rész.
A könyvet Virginia Woolf emlékére c. kihívás keretében olvastam el.
„A valóság megsemmisítő. Az élet álom. Az ébredés gyilkos.”
Karcok:
@Véda: http://moly.hu/karcok/124600
Íme „Orlando”, azaz Vita Sackville West költőnő, Virginia szerelme. No már most, annyira kusza és szürreális az őket körbeszövő érzelmi és egyéb kötelék, hogy nem csoda, hogy a regény olvasásakor is elveszett némileg a realitásérzékem.
Visszatérve Orlando-ra, vagy Vita-ra, teljesen ilyennek képzeltem. Tökéletes androgén.
Két magyar is felbukkan egyébként körülöttük, de erről majd később…
@JamiC: http://moly.hu/karcok/143024
Orlando… azt hittem, hogy könnyebb olvasmány lesz, hisz alig több 250 oldalnál, és a könyv is kisalakú. De megküzdöttünk egymással, Orlando(k) és én…
Érdekes élmény volt. Woolf történetírási módja nem hagyja, hogy az ember hozzászokjon egy szituációhoz, teljesen át tudja adni magát a történetnek – mert amint úgy érzi az ember, hogy tisztában van a körülményekkel, szereplőkkel, egyszeriben kirántja a talajt az egész alól, és újra kezdi az építkezést…
Olyan volt számomra olvasni az Orlando-t, mintha egy patakból folyammá váló folyón utaznék evezők nélkül egy kis tutajon: először csak lassan indult a történet folyása (itt ered a folyó), aztán hirtelen magával ragadott (gyorsfolyású hegyi patak), aztán oldalakon keresztül csak vánszorgott a történet (lapályra ért a folyó, elterebélyesedett, eliszaposodott), hogy amint egy kissé nem figyeltem, máris újra a mélybe rántson, felfordítva az egész világot (vízesések, zúgók)… aztán az egész kezdődik elölről: lapályok, zúgók sűrű váltakozása következik, végül a tengerbe örvénylés – és ezzel abbamarad a történet.
(kép innen: http://olmorodriguezroces.blogspot.com/2011/02/orlando.html )
@krlany: Megnéztem a filmet, hogy hátha sikerül vele megbarátkoznom @tasiorsi nagy örömére:)
Ez lett belőle: http://rakenroll.freeblog.hu/archives/2010/04/15/Androgun/
Ajánlott bejegyzések: