Örkény István: „Rózsakiállítás”
2012. január 25.
Nagyon jó dolognak tartom @Pável szavaival a "Szocializálódni a halállal" téma közelítését hozzánk, halandó emberekhez, mert bár a halál mindennap megtörténik, mi mégis azt hisszük, sosem történhet meg velünk/környezetünkben. Pedig dehogy! Egyszer csak megtörténik, és mi jóöreg struccok már nem dughatjuk előle homokba a fejünket. Nem lehet felkészülni rá? Ezzel félig-meddig értek egyet – a váratlan, mások halálára tényleg nem lehet, de ahogyan a könyvben szereplő 3 „eset"is mutatja, a 3 halálos beteg példáján a tévések megkísérlik a a kezdetben lehetetlennek hitt ötletet – közelebb hozni a halált a képernyőn keresztül a halandó emberekhez… Mindhárom példa azt bizonyítja, hogy sikerült. Nagyon őszinte, nagyon mellbevágó, nagyon szomorú, nagyon lehangoló – de nagyon elgondolkodtató könyv ez. Örkény igyekszik ezt a végérvényesen visszafordíthatatlan állapotot groteszk helyzetekkel enyhíteni – azt hiszem, a házaspár esetében ez sikerült, a magányos nő esetében kevésbé, és leginkább kifordított eset az íróé volt talán. Ez számomra már annyira durva és "elviselhetetlen” volt, hogy levontam fél csillagot. Nem volt méltó a helyzethez a riporter szóhasználata. ( már-már egy sportközvetítés finisében éreztem magam…ki lesz a befutó? )
A véletlen néha jobban rendez, mint akinek hivatása a rendezés.
33. old.
Akiben egy parányi védtelenség sincs, azzal nem fér össze a kicsinyítő képző.
20. old.
Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: az agóniánk.
Örkény István fülszövege
Valamit mégiscsak elveszítesz, J. Nagy. A lenni és nem lenni közt a különbséget.
Minden percünk a halálé.
Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.
– Mi a legszebb emléke életednek, J. Nagy?
– A nők.
– És a legcsúnyább?
– Szintén a nők.
– Gyötörd magad.
– Leragad a szemem.
– Muszáj.
– Ha akarod, szellentek egyet. Púzni mindig jobban tudtam, mint írni.
– Már megint egy poén! Hagyjuk abba, ha jobbat nem tudsz kitalálni. A nézőt nem érdekli a te fingani tudásod.
– Mindjárt jön Szilvia. Ha rám hajol a szívhallgatójával, nézz be a köpenye kivágásba. Nem fogod megbánni.
– Lehet tőle nem félni? Ha nem akar, ne válaszoljon.
– Beszélhetünk róla. Az igazat megvallva, a halálnál jobban félek attól a gondolattól, hogy a testem be lesz zárva egy koporsóba, és aztán rácsukják a tetőt. Csak ez rossz benne.
– Hogy miért, azt meg tudná magyarázni?
– Mindig arra vágytam, hogy emberek legyenek körülöttem. Nappal a kertészetbeliek, este az anyám, egy-két ismerős a házból. Jó az, valakivel lenni. A koporsót viszont rám strófolják, és vége.
– Eszerint azt érzi a legnagyobb veszteségnek, hogy nem lesz maga mellett senki?
– Pontosan ezt akartam mondani.
– Azt is tudod, hogy jóravaló népek. A kisfiú csöndes. Sándor nem iszik, nem dohányzik. Ketten keresnek ,és van huszonkétezer forintjuk a takarékban.
– És ezt nekünk akarják adni?
Mondtam ugyan magamnak, mit törődsz vele, ez egy másik ember, de hiába. Nincs másik, ha a sors közös. Mi a különbség? Ez a karnyújtásnyi távolság az ágyaink között. Annyi, mint a semmi. Egy füst alatt nálam is beállhatott volna a klinikai halál.
A világon az egyetlen őszinte dolog a halál.
Ajánlott bejegyzések: