És bár a család jól tudja, hogy minden kamasz elviselhetetlen, egymás közt mégis belátják, hogy ami sok, az sok, az ő türelmüknek is van határa, és ez így nem mehet tovább. Csak még azt nem tudják pontosan, hogy akkor hogyan is menjen.
13. oldal
Nagymamám szerint az én barátaimnál azt sem lehet tudni, hogy melyik a fiú, és melyik a lány, mert egyforma maskarában járnak, hogy rossz rájuk nézni.
Nagymamám szerint valakinek, ugye, nevelni kellene ezt a gyereket, mert csak nő, mint a dudva.
Ha magnózom, Emil bácsi csak sóhajt, hogy pedig kiskoromban mennyire szerettem a zenét, anyukámnak meg az jut eszébe, hogy azért az sincs rendjén, hogy nekem nincsenek barátaim. Mert nem hiszik el, hogy vannak, csak azok is otthon ülnek görbe háttal a rossz levegőben, és naphosszat bőgetik a magnót. Esetleg heverésznek világos nappal a rekamién. Mert arra persze nem gondol se anya, se apa, hogy ha nem volnának barátaim, akkor én se tudnám naphosszat bőgetni a magnót, mert nem volna, aki kölcsönadja az új szalagokat.
Énszerintem az élet az elég tűrhető, és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam.
Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok.
Én nem tudom pontosan, hogy mi az a jóérzés, de nekem mindig kapar a torkom, ha a válogatott meccsek előtt eljátsszák a Himnuszt, vagy győzünk a versenyen, és felhúzzák a zászlót. Még most is a polcomon tartom az öreg macimat, és mindig visszadobom a halat, amit kifogok a vízből.
2012. február 29.
Ajánlott bejegyzések: