Pacsirta pont ellentéte egy pacsirtának. A könyvet három kihívásra jelöltem elolvasottként: ***
Külső szürkeségben talán még egyeznek is, de Pacsirta ajkán szomorú a szó, míg egy mezei pacsirta vígan énekel – mert szabad, nem függ senkitől, nem zárja be senki, legfőképp nem önmaga, aki saját maga által felállított sztereotípiák foglya…
Régi tervem volt elolvasni, és erre most a „75 éve hunyt el Kosztolányi Dezső” c. kihívás jó alkalmat adott.
Olvasás közben felmerült bennem, hogy tényleg ez a sors méretett Pacsirtára? Vajon tényleg ennyire ronda volt? És tényleg ez az ok arra, hogy örök egyedüllétben éljen? Tényleg ezt kell eredményeznie a kölcsönös gondoskodásnak, odafigyelésnek a szülők és lányuk között?
Még ha ronda is lehetett, az sosem volt ok arra, hogy egy lány ne keljen el… Valami másnak kellett lennie a háttérben… Nem lehetett anyagi, mert bár takarékosan éltek, némi vagyonuk volt, csakúgy, mint tekintélyük – mégis, hogy sem a vasutas, sem a „félparaszt” nem tolerálta a csúnyaságát, ez elgondolkodtató…
Ákostól sem volt szép, a lánya elleni kirohanás, hisz (jelenlegi) életük sem szólt mindig a tömény unalomról és egyhangúságról. Tudták, mi a színház, mi az étteremben étkezni, az apának ott voltak a kártya és a párducok, az anyának a zongora.
Ez a Pacsirta-lány, mintha 20-évesen született volna, és megjelenésével (=rondaságával) mindenkit és minden szórakozási lehetőséget elmart volna a szülőktől. Egyszerűen (számomra) nem szép dolog tőlük minden szomorúságukat egyetlen lányukra, ill. annak csúnyaságára visszavezetni…
Valószínű nincs is ez így, hisz Ákost „visszatértekor” a párducokhoz mindenki tisztelettel és a régi barátsággal üdvözölte és vette körül, az egykori párducot úgy vezették vissza a társaságba, mint egy rövidke időre elutazott tagot.
Mit tehettek volna ebben a helyzetben külön-külön?
A szülők, miután lányuk „elrepült” otthonról, távol tőle, önmaguk előtt is titkolva, talán nehéz szívvel és szégyenkezve suttogták el az igazat: annak az életnek pont az ellenkezője tetszik nekik, amit jelenleg, Pacsirtájukkal élnek: azaz ízlik nekik a vendéglői koszt, ízletesebb, fűszeresebb a kinti (kalitkájukon kívüli élet). Kellenek színek, illatok, történések (színház, baráti összejövetelek, vacsorameghívások, kártyapartik, kis társasági élet, éjszakai mulatozás, korzózás, vásárlás, kirakatnézegetés, pici, ártatlan pénzköltés stb. stb.) amik kizökkentenek a hétköznapok megszokott egyhangúságából, egykedvű hangulatából, hogy megtanuljuk értékelni a családi élet értékeit. Hogy a családtagok egymás iránti jóságát, gondoskodását, szeretetét ne tragédiaként fogjuk fel, hanem pozitív, egymás felé nyújtott gesztusként, értékként, ami a másik, ill. a többiek életét segíti, nem pedig a börtönbe taszítja.
Pacsirta itt mindhárom szereplő ilyen tekintetben. Saját maguk által, konvenciókból, megszokásokból, szokásokból szőtt kalitkájuk pacsirtája. Önmagukat zárták be ebbe az egyhangú, monoton, szórakozás és öröm nélküli közös életbe.
Konkrétan és elsősorban a „75 éve hunyt el Kosztolányi Dezső” c. kihívásra olvastam, de emellett másik két olvasókampányhoz:
Magyarok előnyben és
Könyvespolcom rejtekében
Még valami: nagyon tetszettek az ételekkel kapcsolatos leírások, az egész regényt áthatja a jó ételek iránti lelkesedés...néha úgy éreztem, ez fontosabb is, mint Pacsirta és családja sorsa...
81%
Idézetek:
Soha életében nem értett a nőkhöz, de azt élesen érezte, hogy leánya csúnya. Nemcsak csúnya volt most, hanem hervadt, öreg, igazi vénlány.
Csak a napernyő rózsás fényözönében, ebben a majdnem színpadi világításban derült ez ki egészen. Mint hernyó a rózsabokor alatt.
p. 12. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
A Széchenyi kávéház teraszán délutáni pikolózók ültek, kik föltekintettek újságjukból, és
Pacsirtára néztek. Nem tiszteletlenül, hanem úgy, ahogy rendesen. Bizonyos jóindulatú,
hamuszín rokonszenvvel, melyet belül káröröm bélelt, pirossal.
Második fejezet p. 13. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
Szemét könnyek futották el.
Első érzése az ijedelem lehetett, mert valami elhárító, útitársait megtéveszteni akaró mozdulattal odakapott a szeméhez, mintegy csodálkozva, hogy megtörtént az, amitől félt, amire csak később számított, akkor, mikor majd megérkezik a pusztára, vagy még később. Mennyi könnye volt. Sohasem gondolta, hogy ennyi könny van a világon.
Zsebkendőt azonban nem keresett. Ezt úgysem lehetne letörölni. Nyíltan sírt a két férfi előtt, még mindig állva, majdnem szemérmetlenül, bujálkodva a kínban, hurcolva átkát, melynek otthona sincs, közönyösen is, tüntetve is. A meg-megújuló könnyektől nedves hártya borult szemére. Senkit sem látott. Nem is bánta, hogy őt látják.
Majd a görcs jelentkezett, az idegek és izmok görcse, mely összeszorította torkát, úgyhogy kaparó érdességet érzett, mintha aszúbort nyelne, aztán keserűséget, mely már elviselhetetlen.
Útitársai a sírás ősi műveletét szemlélhették. A mellet egyetlen sóhaj fújta föl titánivá, s a rángatódzó száj fuldokolva, többször levegőért kapkodott. Néhány belélegzés, és a lekötő indulat után következett a föloldó, mely szintén fájt, de már a fájdalom halála volt.
pp. 16-17. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is.
harmadik fejezet p. 18. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve hústól, testtől és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják a szavunkat, életünket, mintha az övék volna.
7. fejezet
Természetesen követték őt a párducok, vagy tízen, kik a kaszinói kárlátóról jöttek, melyen ma délután hatkor hideg malacvelőt ettek ecetes uborkával, és jól „bevörösboroztak”.
Karcok:
A tarokk nem afféle sehonnai játék, mint azok, melyeket manapság eszelnek ki. Messze visszanyúlik a múltba, nemes elődökre tekint vissza. Ázsiából származik, akár vitéz eleink, kacskaringós, keleti gondolkozás szükséges hozzá, figyelem, lelemény, állandó lélekjelenlét. Hosszú, mint egy furfangos mese, melynek csalafinta bevezetése van, ármányos folytatása, meglepő gyors kifejlete. Fejtörést is kíván, de amellett nem száraz, rendkívül kedélyes. Emberöltők dolgoztak rajta, míg ilyen elmésre csiszolták.
Ákos összeráncolta a homlokát. Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt és a szülők a gyermekek miatt.
Megőrülök, hogy nem vagyok képes szavakba önteni, milyen hatással volt rám ez a film. Ez egy magát kicsit is tehetségesnek tartó, írónak, vagy valami hasonlónak készülő embernek… na mindegy. Szóval képtelen vagyok nem dicsérni a Ranódy László Pacsirtáját. Sokban eltért a könyvtől, sokkal több mindenben, mint az Aranysárkánynál, mégis, azt mondom, hogy talán ez még jobb adaptáció lett. A színészek egytől-egyig tehetségek, egyikük alakítása sem hagy kívánnivalót maga után. A Latinovits által alakított Ijas Miklós itt kicsit több szerepet kapott, mint a regényben, de nem panaszkodhatunk: nélküle ez a film nem lenne ilyen jó. De a legnagyobb zsenije ennek a filmnek Páger Antal, aki Vajkay Ákost játssza el, de úgy, hogy a végén a szívnek meg kell szakadnia. Az egész film nyomasztó, de a befejezés… nézzétek meg, akkor is, ha nem olvastátok a regényt. (De azért az sem nagyon megterhelő, alig 140 oldal, és szintén hatalmas élmény.)
Azért egy ilyen kanzsúrra én is elmennék.
Különös hely ez a Sárszeg. Itt játszódik a Pacsirta és az Aranysárkány, és Esti Kornél is itt nőtt fel. De ha jól látom, egy apró, erdélyi faluról van szó…
http://wikimapia.org/12853675/hu/S%C3%A1rszeg
Tud valaki a regény elején lévő ajánlásról?
Őneki
„A finomra vágott dohányfélék legfontosabbika volt a „Hercegovina” mellett az igen jó és erősen elterjedt „Purzicsán”, amelyet takarékosság okából az előbb említett „hetes” dohánnyal vagy a magyar „erdélyi”-vel kevertek.”
http://www.dohanymuzeum.hu/dr-scholtz-kornel-dohanyzas
Szép hosszú írás, de érdekes.