Honoré de Balzac: A harmincéves asszony
Hát most bajban vagyok, mert nemigazán tudom, mennyi csillagot is adjak – Balzac jó mesélő, szépen ír, sok helyen levett a lábamról, mint nőt… Lányok, asszonyok, ő nagyon jól ismer(t) bennünket… nagyon tetszettek azon gondolatai, amelyben a harminc évet elért nőkről elmélkedett…
Viszont egészen 90 oldalig nekem nagyon nyúlós, hosszadalmas, vontatott volt, csupán némi cselekménnyel, teli – amúgy szépséges – leírásokkal; de a szépsége ellenére számomra unalmas volt – 3 csillagnál nem ért többet, nyelvezete is túlságosan romantikus volt, már-már szentimentálisba csapó… Julie önfeledt boldogsága, (szinte láttam magam előtt a fiatal leányzó loknikba rendezett haját és a loknik ugrándozásait, közben hallottam izgalommal teli suttogását, vidám kacagását) később, házassága utáni erkölcsössége, amelyet nem lehet eléggé szavakba foglalni, kissé feledtették az unalmat, viszont az Eugénie Grandet olvasása alapján meglepődtem, hogy most talán nem is Balzacot olvasok?
Aztán megjelent egy rövidebb novella a hosszabb novellában és egyből el lettem varázsolva (ezzel feljavítottam magamban 4 csillagra) – gyönyörű belenemillő történet, az Isten ujja elvágta az addigi unalmat. Olyan szép elbeszélő stílusban, válogatott szavakkal íródott, mintha egy fénylően ragyogó aranyszínű tustinta-paca cseppent volna az unalom szürkeségébe – megtörte a mű eddigi egyhangúságát.
A 100. oldaltól nagyon izgalmassá vált, az unalomnak se híre-se hamva. Gyönyörű vonalat vett a mesélés, letehetetlenné vált a könyv, igazi kalandregény (elnyerte az öt csillagot) – az izgalmakat viszont tragédiák sorozata kísérte – sajnáltam az anyát, de nem sokáig: nem lehet valaki ennyire közömbös a gyerekei iránt; az ötből ennyire kivételt tenni, sőt, a fiait egyáltalán nem kedvelni?!?!… ilyet én nem tudok megbocsátani egy főszereplőnek, aki anya is egyben.
Julie kisasszonyként nem hitt atyjának, és túl sokat várt el a daliától, Victortól, Napóleon katonájától, aki azonban érzelemmentes házaséletet adott neki. Julienek két férfi barátja volt szomorú, magányos életében, mindkét viszony(?) háborgott az érzelmektől, majd szétvetette őket az egymásért való vágyakozás, de egyik sem teljesedett be, pedig a másodiktól én ezt egyenesen elvártam volna… de nem… csak a háborgó vágyak maradtak…
Aztán az idő folyása azt hozta, hogy mindenki elhalt mellőle: férje, fiai, lányai egy kivétellel: Moina, a kedvenc, (ha lehet ilyet mondani) viszont, (m)ilyen az élet, teljességgel ellentéte lett az erkölcsös Julienek…
A reménytelen érzéseké, a reménytelen szerelmeké igazából ez a kisregény, amelyben egy testben-lélekben (de szívben nem) halott nő vívódásait olvashatjuk, aki látszólag és valójában is megőrzi erkölcsös, makulátlan asszony voltát. Viszont belül a lelke háborog: szíve a szigorú öltözéke alatt iszonyúan rajong és dobog a kora szokásai ellen, és nem a férjéért – de ő nem rúgja fel kora társadalmi szokásait, kerek családi életet él, háziasszony, családanya, feleség – de egyiket sem „játssza” jól – mivel nem jó helyen áll, nem a megfelelő partner mellett kell mindezt tennie – a személyes tragédiája csak ebben áll. Ifjúkori rajongása vakká tette és túl bizakodóvá: milyen szép élete lesz a márki mellett! – hát nem lett…
Azon a szürkeségen, amit a márki feleségének lenni jelentett, nem lehetett változtatni – „halovány színekkel” a titokzatos angol orvos színezgette az amúgy borzasztóan boldogtalan Julie Victortól teljesen lehidegült életét: a rózsaszínt, halványkéket, pasztellsárgát, almazöldet, haloványfehéret Arthur mutatta meg ismét számára; a forrón lobogó vörös, a nyármeleg napraforgósárga, az édes narancs, a harsány királykék, a smaragdzöld és vakítófehér elérése viszont a tragédia mélyfekete kútjába fúlt…
A Victor vagy Arthur, Arthur vagy Victor? közötti vívódás örök dilemma maradt, amiért tisztelem és elismerem Juliet, hisz akármennyire szenvedett, megőrizte legnagyobb erényét, a feddhetetlenségét, ami ebben a korban (igaz, sok esetben csak látszólag) létezett. Persze nála is működtek az érzések, de ő totálisan uralkodott magán, és kifelé senki sem tudott meg semmit. Második érzelmi küzdelme sem alakult szerencsésebben a fiatal Charlessal, bár itt Julie sokáig hidegen ellenállt az ifjú érzelmi hódító ostromának. Mély, felkavaró érzések, izzó, elfojtott vágyak – beteljesületlenül maradnak.
A kisregény tulajdonképpen Anna Karenina egy másik lehetséges oldalát mutatta meg számomra.
Olvastam, hogy végül is van magyarázat a sokféle stílusmegjelenésnek, ill. stílushullámzásnak – 6 novellát gyúrt itt eggyé a szerző, gondolom emiatt éreztem kis következetlenséget, szerkesztetlenséget, a tévelygést ide-oda.
Értékelésem a kezdőlapon: 2011.08.02.
Ajánlott bejegyzések: