Mikszáth Kálmán: A gavallérok / A sipsirica / A lohinai fű / Kísértet Lublón

egy születésnap kapcsán...

Ma van a palócíró születésnapja, ezért kezdtem el olvasni, de egyelőre csak a Kísértet Lublón-t olvastam el, és hát sikerült is befejeznem pont éjfélre – ez egy bámulatos humorral, mesélőtehetséggel megírt "palóc krimi" (2011.01.16.)
http://moly.hu/esemenyek/mikszath-kalman-164-szuletesnapja
A lohinai fű elolvasása megingatta bennem a sziklaszilárd-meggyőződéses kortársolvasó lelkületet… nagyon, de nagyon tetszett – az olvasó agyát bodorító, mégis tiszta és világos, a józan paraszti finom agyafúrtság győzedelmeskedésének voltam tanúja ezennel (mindezt végigkísérte szinte folyamatosan nevetésre nyíló szájam); de emellett a Mikszáth-által elpotyogtatott palóc szavaknak köszönhetően, amelyeket nagyszüleim körében hallottam gyerekkoromban (ma már ritkábban szüleim körében) éreztem, hogy én itt bizony itthon vagyok… (2011.01.27.)
A sipsirica-ban kicsit csalódtam, pedig ott volt az írói szándék az olvasó tökéletes összezavarására, jobban szerettem volna a tébolyult vonalat erősebbnek, mégis a valódi szál kerekedett felül (bennem)… viszont a kastélykertbeli nők megjelenítése a tartalom ellenére tényleg (tündér)mesebeli vízió (2011.01.31.)
A gavallérok pedig továbbiakban is megerősítette bennem azt a tényt, hogy nem a ruha teszi az embert, akarom mondani a sárosi (dzsentri) gavallért. (2011.02.03.)
Nagyon jól kikapcsoló és szórakoztató kisregények, akik (azt hiszik a középiskola után, hogy) túl vannak már Mikszáthon, azok feltétlenül térjenek ide vissza egy pici kitérőre…

idézetek, amik tetszettek ezért vagy azért:

– A férfi csak egyszer hal meg – folytatá Königgratz apó zavartalanul –, az asszony ellenben kétszer. Amikor megöregszik és amikor tényleg kileheli a lelkét. Becsületemre mondom, hogy csak az első halál a nehéz neki, a másikat már jól kiállja. (Zajos derültség.)

p. 44.

kíváncsi tekintetek – enyhe szó. Valóságos szentségtörő szemsugarak azok, melyek egy menyasszonyra lövellnek ilyenkor a csúf férfiszemkarikákból. Ah, istenem. Nem is hogy nézik, de hogy mit gondolnak hozzá… Pedig hogyan nézik a növését, formáit, idomait, mint a csikóét a vásáron. A látásukat megtoldják a sejtéssel. Azok a törékeny, finom okos lények érzik e bántó szemeket, miként mászkálnak a ruhán keresztül szűzies testükön.

p. 36.

Hogy megkínáljon, kivette szivartárcáját a zsebéből, melyen egy méh, a takarékosság szimbóluma volt emailokkal kirakva. Olyan furcsa volt a sok címeres tárca után, melyeken griffek, sasok, zergék és oroszlánok ágaskodnak, ez a méh… Egy méh? Sárosban? Mit szemtelenkedik itt egy méh?

p. 61

– Jó napot magának – szólt kedélyesen –, mi újság in policitis?
– Semmit sem tudok.
– Ah ti mennydörgős újságírók, sohase tudtok semmit, de azért minden nap hazudtok húsz hasábot.

p. 18.

…) azonfelül egy szép legény-fia van az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál. p. 110.

Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja? Mindenki tudja, ha nem tanulja, és senki sem tudja, ha tanulja. A hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni, holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól főzni.

p. 98.

Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.

p. 93

– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

p. 85.

Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselők – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.

p. 71.

Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

p. 65.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.

p. 65.

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy.

p. 65.

Ha száz fejletlen csecsemőgyereket idehoztok, mind egyforma lesz, de ha bevárjátok, míg felnő, mind másforma lesz. A parasztok betűi ilyen fejletlen csecsemők.

p. 192.

Olyan egészséges, piros képe volt, mint a kapos.

p. 190.

Mikulik uram éppen künn pipázott a tornácon. Eredeti sovány emberke volt (nemhiába csúfolták keszegnek), olyan ábrázattal bírt, mint egy budai körte, amibe két olyan apró, villogó szem volt a természet által elhelyezve, mint a serét.

p.163.

A lohinai papot Belinka Sámuelnek hívták. (Hiszen majd minden lutheránus pap Lajos vagy Samu.) Csinos horgas orrú, kék szemű ember volt, magas, daliás termettel. Egyszóval tetszetős pap, akire azt szokás mondani: Ezt az asszonyok választották.

p.161.

Sótony Mihály a négylovas famíliák közül való. Született úr, akinek csak úgy mellékesen jutott eszébe, hogy miután már ráunt az asszonyokra, valami más mulatságot keres magának: alispán lesz.

p.159.

A veres kakas csak akkor jó, mikor a fehérre kopasztott kakast süti odabenn a tűzhelyen!

p.157

Azon töröm én a fejemet, hogy nézhet ki az a fű, mely a lohinai határban nő? (…)
Nyalka tót menyecskék, mikor kosarakban hordják haza az üszőnek vagy az öregnek, a Riskának, hogy észre sem veszik, hogy rá nem akadnak arra a bizonyos fűre még egyszer?

p.157.

És most már végre el voltak választva Kaszperekék. Az egyik meg volt halva, de kijöhetett a sírjából. A másik élő volt, de nem jöhetett ki a sírjából.

p. 259.

Az anyóka arcán az a sok ezer ránc mind nevetni és szaladgálni kezdett, az egyik ide, a másik amoda futott, mintha kergetnék egymást.

p. 251.

Ah! lebbent el az ajkakról a csodálkozás, mikor megjelent a bírák előtt a kúrián. Sugár dereka gyengén meghajolva, tejszín arcán üde mosoly. Fekete selyemszoknyája ingerlőn suhogott. Hát még hogy illett rá a kis zsinóros lengyelke (az is fekete, mert gyászban volt), mely annyira testhez tapadt, hogy a lélegzetet meg lehetett róla olvasni a keble táján. Hanem már az efféle fejszédítő olvasást senkinek sem ajánlanám. A kormányzó is ott felejtette a szemeit. Hertely uram pedig meg nem állhatta, hogy oda ne súgjon Pawlovszkynak:
– Canis mater! Ezért már csakugyan érdemes feljárni a sírból.

p. 235.

mind a kettő mestere az ékes szavaknak, kikérik azok még az agártul is annak háját.

p. 231.

A főbíró behintette porzóval. Vilsinszky nótárius uram rájuk nyomta a pecsétet.
– Punktum – mondá a főbíró. – Most már ezt is elvégeztük, megihatjuk az áldomását.
Mert ahogy most minden ügydarab külön számot kap és elkönyvelik, valamikor minden ügy után egy-egy külön áldomást kebeleztek be a bírák. Így romlik el minden apródonkint.

p. 219.

– Grófkisasszonyt kell elvenned, vagy legalább nemes leányt. Aranytyúkot, nem pedig egy közönséges polgári libát.

p. 212.