egyperces mondatok avagy frasi sparse e ritrovate

Cso Sze-hi: A törpe

p. 271.

Támadják a létünket, amelyet az átlagon felüli erőfeszítésen, a tőkén, az igazgatáson, a versenyen, a monopolizáláson keresztül élvezünk, saját magukról pedig úgy vélik, hogy egy félelmetes méreg áldozataivá válva lassan haldokolnak.

p.23.

Amikor olyasvalaki veszi kézbe a kést, aki ért hozzá, a szeme tágra nyílik, és némán megvizsgálja. A köszörűsök meghökkennek, ha egy jó kést látnak. A jó köszörűs azzal kezdi, hogy óvatosan egy finom fenőkőre helyezi a pengét, és megállapítja, hogy az emberek többsége hiába élne le száz életet, talán akkor sem tudna ilyen kést elkészíteni.

p. 28.

Férje szemhéjain takaróként halmozódott fel a fáradság.

(..)

Sin-e úgy érezte, hogy még saját családjának tagjai is mindnyájan különböző nyelveken beszélnek. Bármit mondanak, sohasem ér célba.

p. 35.

– Ha egy probléma lényeges, akkor le kell ülnöd, és addig kell róla nyugodtan gondolkodnod, amíg meg nem oldod – mondta fiának Sin-e. – Ha valamire képes vagy, csak a hozzáállásodon múlik, hogy meg tudod-e oldani.

p. 43.

Tekintse ezt időleges megoldásnak!
Egy napon majd olyan világban fogunk élni, ahol mindenkinek jut elég víz.

(...)

– Láthatja innen a gyárkéményt. Egy csomó ház van ott lent összezsúfolva, és mindre nagy szám van festve. Előttük pedig egy csatorna. Jöjjön el egyszer, és nézze meg! Kicsit mocskos a környék, de sok érdekes dolgot talál. A község gyerekei nem nőnek rendesen, de azért aranyos kölykök. A feleségem a csatorna partjára szokta terelni a disznókat, hogy megfürdesse őket.

p.50.

Ahányszor kinyitott egy könyvet, penészszagot érzett. A keze sajgott, mert mindegyik könyv vastag volt és nehéz. De tudta, hogy ez csak a kezdet.

p. 52.

Az A egyetem, ahova Jun-hónak mennie kellett, csak ötszázharminc diákot vett fel. Az ország legjobb diákjai nyomultak lehajtott fejjel, a homlokukon fejpánttal, hogy bekerüljenek.

 p. 57.

Borzalmas, ami a Földön folyik, folytatta. A könyve szerint az időt abszurd módon elpazaroljuk; az ígéreteket és az esküket megszegik, és az imádságok sem nyernek meghallgatást. A könnyek hasztalanul hullnak, a szívek le vannak sújtva, és a vágyak sem válnak valóra. A legborzalmasabb pedig az általunk táplált gondolatok miatt átélt szenvedés.

p.76.

Az alatt a tíz nap alatt egyáltalán nem beszéltem apámmal. Anyámmal sem beszéltem. Hasonló volt a helyzet anyám anyjával, nagyanyjával, dédanyjával és ükanyjával is: tudtam, milyen munkákat végeztek a legalacsonyabb osztályba tartozó, egyszerű emberekként. És anya helyzete sem különbözött az övéktől. Egyetlen napot sem élvezhetett nyugodt lélekkel, és ugyanazt a lélekölő munkát végezte, hogy visszafizethesse adósságait. Őseink a nehéz fizikai munka kötöttségeit örökítették egyik generációról a másikra. Őseinket tárgyakként örökölték, adták-vették, ajándékozták és megadóztatták.

p. 81.

mikor találkoztunk, mindig úgy tűnt, hogy Mjang-hiban nincs semmi élet. Néha csak ült, kábultan.

- Mi a baj? - aggódtam. Beteg vagy?

.

.

.

Végül az utolsó ujjamra nem talált semmit.

p.93.

Az ebédidőt mindössze harminc percre korlátozták. (…) Az ebédre biztosított harminc percből tíz percet tölthettünk étkezéssel. A fennmaradó húsz percben egy labdát kellett rugdosnunk. Az összes munkás kiment az épület szűkös udvarára, és húsz percen át rugdostak egy labdát. Ezáltal fenntartották közöttünk a távolságot, nehogy véletlenül érintkezzünk, ehelyett jól megizzadtunk együtt. Valójában igazi pihenőidő nélkül dolgoztunk.

p.95.

A megszerzett szakmai ismereteket kivéve semmi sem volt, ami személyiségünk fejlődését szolgálta volna. Nekünk, munkásoknak, arra korlátozódott az értelmünk, amit megtapasztaltunk. Egyikünk sem akarta elveszteni a talajt a lába alól. A vállalat emberei azonban nem akarták, hogy gondolkodjunk! A munkások csak végezzék a munkájukat! A többség elfogadta ezt a helyzetet, megváltoztathatatlannak ítélve. És nem volt ott senki, aki akár csak a legalapvetőbb dolgokra ráébreszthette volna őket. Még az itt dolgozó felnőtteknek sem volt semmi tapasztalatuk, amit továbbadhattak volna. Csak az volt a nyilvánvaló, hogy a valóság szögesen ellentmond mindannak, amit a szívük diktál. Túl sok minden volt, amit nem tudtunk. A vállalat igazgatójának ez persze tökéletesen megfelelt így.

pp. 97-98.

Minden szabad percében könyveket olvasott. Sokszor adtam neki kefelenyomatokat, egyenesen a nyomdából. A legbonyolultabb írásokat is türelmesen végigolvasta. Amint egy kis pénzhez jutott, már szaladt is az antikváriumba. Az összes könyvet elolvasta, ami a kezébe került. Bátyám arcára gyakran kiült a szenvedés. Olvasmányaiból időnként ki is másolt egy-egy részletet a jegyzetfüzetébe, olyan részleteket, amelyeket én nem is értettem. (...)

– Jan-ho, olvass te is könyveket, ahogy a bátyád! – mondta mindig apa.
– Nem azért csinálom, hogy majd később kezdhessek vele valamit – magyarázta bátyám. – A könyvek által megismerem önmagam.

 p. 102.

Megpróbáltam elképzelni azt a napot, amikor én is végleg lehunyom a szemem. Még apámig sem értem fel. Apa, az ő apja, a nagyapja, és az ükapja számára meghatározóak voltak a koruk jellemzői. Éreztem, ahogy a testem apáménál is kisebbre zsugorodik. Én is egy kis bohócként fogom lehunyni a szememet.

p.116.

Mikor tizenhét éves lettem, anya tapintatosan megpróbált megtanítani arra, mik a nő hagyományos kötelességei, mit kell vállalnia az otthonáért és családjáért. A szűziességet is hangsúlyozta, még az arca is belekékült. Az ő szemében megbocsáthatatlan bűn volt egy férfira gondolni a sötétben. Felakasztotta volna magát, ha megtudja, milyen életet élek, mióta elhagytam otthonunkat.

p. 118.

Ő és én különböztünk attól a naptól kezdve, hogy megszülettünk. Anya azt mondta, hogy amikor először felsírtam, az inkább egy sikolyra emlékeztetett. Talán, mert az első lélegzetvétel olyan forró volt, mint a pokol tüze. Nem jutottam elegendő táplálékhoz az anyám méhében. Ő viszont a lágy melegbe született. Az én első lélegzetem fájdalmas volt, mint sebet maró sav, az övé azonban könnyed és édes.

(annyira szép és meggondolt minden szava…és persze keserű…)

p.119.

– Anya, én más vagyok.
– Ugyanolyan vagy.
– Más.
– Ugyanolyan.
– Más vagyok!
– Emiatt a pokolra jutsz. Egy ilyen fiatal lány, és ezt szereti csinálni!
– Így van. Én ezt szeretem.
– A pokolra jutsz.

p. 125.

Ő még jobban legyengített. Mióta eljöttem otthonról, egyetlen éjszaka sem aludtam nyugodtan. Nemcsak anyám méhében, de a születésem után is alultáplált voltam. Miután elhagytam az otthonomat, mindig roskadozott a sok ételtől az asztal, amelynél ő meg én ettünk. Mégsem tudtam megerősödni. Több volt ez, mint egyszerű lelki nyomás. Ő, aki az ízletes ételt adta nekem, vissza is vette az energiát, amit az ételből nyertem. Azt is megéreztem, hogy egész éjjel fenn voltam. Az egyetlen vágyam az volt, hogy lefekhessek valahova, akárhova.

p. 127.

Meztelenül befogadtam őt, valahányszor csak akarta, és sohasem hallotta a nyögéseket, amelyeket lenyeltem. Egyike volt azoknak, akik izzó, tüzes vassal bélyegzik meg az embereket.

pp. 132-133.

Számukra a társadalom egy furcsa szörny volt, egy szörny, amely minden körülmények között gyakorolni tudja félelmetes hatalmát. Öcsi és barátja olyannak látták magukat, mint a víz felszínén lebegő olaj. Az olaj nem keveredik a vízzel. De még ez a hasonlat is elégtelennek bizonyult – és ez volt számukra az igazán félelmetes, hogy a társadalom magával ragadja őket, hogy belesüllyedjenek ebbe a nagy tömegbe.

p.164.

Amikor Juhn-ho elment Törpe házához, vagy ötször kellett nagyot ugrania azért, hogy rá ne lépjen a lába előtt heverő részegekre.

ritornellok:

...fémszerszámokat használt...

és T. felesége krumplit hámozott...

 p. 180.

Anya vigasztalt:
– Nem kell aggódnod!
Ujjaival beletúrt a hajamba.
– Ne érezd úgy, hogy te vagy a családfő. Akkor nem lehetnek többé álmaid. Ne vedd a fejedbe, hogy apád halála miatt nagyobb felelősség hárul rád!
– Soha nem gondoltam magamra mint családfőre – tiltakoztam.
– Dehogynem – mondta anya. – Ez olyasvalami, amit észre sem veszel. Mert valahol ott rejtőzik a szíved mélyén.
Anyának igaza volt.

pp.184-185.

A munkások úgy hívtak: „a kétpisztolyos fickó”. (…)
A futószalagon történő sorozatgyártás nyomasztott. A gép határozta meg a munka sebességét. Felsőtestemmel a csomagtartóba hajolva egyszerre két mozdulatot kellett végeznem. Amikor a csomagtartó fémlapjához érintettem a fúrót, a kis szerszám megugrott, és robbanásszerű hangot adott. Ahányszor lyukat fúrtam, mindig remegett a felsőtestem. Csavarokkal teli szájjal dolgoztam. Ezeket az alkatrészeket azonnal be kellett csavaroznom, ahogy elkészültem a lyukkal.
Mindennap az ebédidőt jelző csengő mentett meg. Ha a délelőtti munka valamivel tovább folytatódik, összeestem volna. A „kétpisztolyos fickó” nem tudott normálisan ebédelni, vörös lepedékes volt a nyelve, és a szája vas- és gumiszagot árasztott. Hiába öblítettem ki vízzel a számat, a szag megmaradt. Bár a nagy étkezdébe jártam, kiálltam a sort, hogy megkapjam a rizsadagomat, mindig remegő kézzel emeltem fel a kanalat. A fonnyadt zöldséglevelekből és szardíniából készült levesnek csak a felét ettem meg. A rizsnek is csak a felét. Mindennap árpával kevert rizst kaptunk.

p. 186.

Amikor sorra került, Jang-hi is sietett az étkezdébe a folyosón át. Ugyanazt ette, amit én. Gyorsan evett, sürgette az idő. A sietős ebéd után visszafutott a műhelybe, és tovább taposta a szövőgépet, mintha szaladna. Egy óra alatt hétezer-kettőszázszor lépett a pedálra.

p. 192.

Amit kerestünk, nem érte el a termeléshez való hozzájárulásunk szintjét. Ebben az évben egy négytagú városi munkáscsalád minimális háztartási költsége elvileg 83.480 won volt. Hármunk összbevétele, ezt anya is megerősítette, 80.231 won volt. De a biztosítás és a nemzeti megtakarítás díját, a segélyegyesület és a szakszervezet tagdíját, a közjólét díjait, a kosztpénzt és az egyéb kiadásokat leszámítva az a pénz, ami anya kezében maradt, nem volt több, mint 62.351 won. Ezért az összegért halálra dolgoztuk magunkat, és anyánk állandóan aggódott.

a megelőző oldalon tételesen fel van sorolva egy oldal, árakkal, érdekességképpen pl:
lakbér: 15.000 won
bűnmegelőzési díj: 50 won
„Újraegyesítés” rizs: 3.800 won
államilag támogatott rizs: 6.100 won (!)
fejfájás-csillapító: 100 won
gyógyszer fogfájásra: 120 won
jobb és bal őrlőfog húzatás: 2x1.500 won
szűkölködő szomszéd segítése: 150 won
balesetet szenvedett szomszéd gyerek látogatása: 230 won
stb. stb.

pp.193-194.

Apa nem tudta megfelelően ellátni a gyermekeit. Nem tudta úgy iskoláztatni őket, ahogy kellett volna. Otthon nem volt egyetlen új holmi sem. Az étkezésünk sem volt kielégítő. Megtapasztaltuk az alultápláltság összes tünetét. A fehérjehiány szédülést, puffadást és hasmenést okoz. Apa szorgalmasan dolgozott. De a kitartó munka dacára is elveszítette a jogát arra, hogy emberi lényként élhessen. Ezért élete vége felé már neheztelt arra a korra, amelyben élt. E kor egyik jellegzetessége abban állt, hogy előírta a kötelességeket anélkül, hogy elismerte volna a jogokat.

p.201.

Szenvedtem a szeretettől, és ezt apámtól örököltem. Egy szeretet nélküli világban éltünk. A tanult emberek csak szenvedést okoztak nekünk.

p.220.

– Jang-hi, kérlek, ne edd a nyers rizst! – kérlelte anya.
– De finom.
– Vegyél egy szelet húst, amikor lesz pénzünk! Csak pusztítják a nyers rizst, mert nem tápláljuk őket megfelelően.
– Úgy fogok tenni.

(...)

– Mért nem tudsz egyszerűen csak a gyári munkáddal foglalkozni? – csattant fel. – Vajon mit és hogyan fogsz tenni? Miért nem vagy képes nyugton végrehajtani a rád kiszabott munkát?
– Azért, anya, mert szeretnék úgy élni, mint egy emberi lény – válaszoltam.

p. 223.

Mind szegény családból jöttünk. Már csak amiatt is összebarátkozhattunk egymással, hogy mindnyájan könnyáztatta kenyeret ettünk.

p.

a lenti idézetet @ppayter karca mellé szeretném karcolni:
http://moly.hu/karcok/64922
Belső-Mongol Autonóm Tartomány, Kína. A Lasengmiao erőmű füstje elborítja a szomszédos falvakat.

p. 169.

Az iparnegyed északon van. Fekete füst száll fel a számtalan kéményből, és gépek zakatolnak szüntelen a gyárak belsejében. A gyárakban munkások dolgoznak. Köztük a néhai Törpe gyermekei is. Ott, ahol a levegőben füst, por és mérgező gázok keverednek. Az összes gyár koromfekete, barna és sárgásbarna szennyvizet és olajat bocsát ki a folyóba, és ezek mennyisége a termelés mértékével arányos. A folyó felső szakaszánál levő gyár hulladékát egy újabb gyár használja fel, majd az is kibocsájtja újra a szennyezett vizet, ami végül a tengerbe ömlik. Üngáng belső kikötőjében posványos és rothadt a víz. Az élet a gyárak körül lassan teljesen megszűnik.

 p. 171.

Törpe gyermekei ezen a helyen éltek és dolgoztak. Mikor Törpe nagyobbik fia első ízben megérkezett Üngángba, azt gondolta, az életük már nem lehet rosszabb.

p. 185.

Az ebédidő fennmaradó részét a tetőn töltöttem. Onnan látni lehetett a tengert. A tenger mocskos volt. A víz mindig posványossá vált Üngáng belső kikötőjében. A kikötői hivatal egyik kis takarítóhajója épp elindult, hogy eltávolítsa a víz felszínén lebegő tárgyakat. Ekkor a vasoxidot előállító gyár mérgező gázfelhőjét sodorta el a szél a tető felett, ahol ültem. Megpróbáltam megnyugtatni a gázfelhőben pattanásig feszült idegeimet.

 p. 195.

Gyakran láttam, hogyan pusztul el lassan az élővilág a gyár körül. Ahogy mentem az Üngángi Kaucsukgyár előtt, a földre szegeztem a tekintetemet. Amikor átkeltem a gyár körül folyó patakon, nem vettem levegőt. A fekete, romlott vízen szűretlen fáradt olaj lebegett. A munkások kora reggel gyalog mentek be a gyárba, este pedig erőtlen léptekkel indultak haza.
A hajnali műszakot kezdők arcán szétfolyt az álmosság.