Lewis Carroll: Alice Csodaországban
Idézetek:
Édes Csiga, szedje lábát! Letiporja farkamat
– szól a Keszeg – az a Delfin, aki mögöttünk halad.
Lám, a Homár meg a Teknőc kinn vár már a fövenyen,
ugye, ön is táncol egyet mivelünk majd odalenn?
Nemde, ugye? Nemde, ugye? Ön is táncol odalenn?
Ugye, nemde? Ugye, nemde? Táncol kinn a fövenyen?
Fogalma sincs, milyen jó lesz, mihelyt egyszer kijutunk,
beleugrunk a tengerbe, fickándozunk, mulatunk!
Szól a Csiga: Nagy út kérem! Ferdén pislant szeme: nem!
Jólesik a meghívás, de nem táncol a fövenyen.
Ő ugyan nem, ő bizony nem, nem táncol a fövenyen,
ő bizony nem, ő ugyan nem, nem táncol ő odalenn!
Ej, lári-fári – így szól a pikkelyes barát –,
van közelebb part, hogyha kell, van föveny odaát.
Ha messzi tán a brit part, közel a francia,
sebaj, majd együtt járjuk, jöjjön, édes Csiga!
Ugye, nemde, nemde, ugye, nem marad már idelenn?
Ugye, nemde, nemde, ugye, táncol már a fövenyen?
Nem is volt az jó iskola akkor – mondta az Ál-Teknőc megkönnyebbülten. – A miénkben felszámították a franciát, a zongorát és a mosást.
– Nem sok szükséged lehetett a mosásra a tenger fenekén – mondta Alice.
– Nem volt rá úgyse pénzünk, hogy megtanuljam – sóhajtotta az Ál-Teknőc. – Én csak azt tanulhattam, ami a rendes tananyag volt.
– S az mi volt? – faggatózott Alice.
– Hát először is számtan. Aztán másztan – mondotta síri csendben az Ál-Teknőc.
– Mi az a másztan? – kérdezte Alice.
– Nahát, még azt se tudod? – szörnyülködött a Griffmadár. – Hogy mekkora szamár vagy.
Alice megszeppent, de azért tovább érdeklődött:
– Írni tanultak?
– Nem – zokogott az Ál-Teknőc –, csak sírni.
– Olvasni?
– Csak olvadni.
– Rajzolni?
– Csak majszolni. De tanultunk angolnául is.
Alice soha életében nem látott ilyen furcsa krokettpályát: csupa lyuk volt és barázda. A labdák eleven sündisznók voltak, az ütők eleven flamingók, a katonák meg egymás kezén-lábán állva alkottak kapukat.
Alice-nek a legtöbb bosszúságot az okozta, hogy nem bírt a flamingóval. Valahogy sikerült a hóna alá gyűrnie, s a lábai már lefelé lógtak. De alighogy kiegyenesítette a flamingó hosszú nyakát, hogy a fejével elüsse a sündisznót, a flamingó visszafordult hozzá, s oly elszontyolodott pofával bámult Alice arcába, hogy az nem állhatta meg kacagás nélkül. Aztán amikor visszanyomta a flamingó fejét, hogy megint ütni próbáljon vele, a sündisznó, amelyik az imént még labdává gömbölyödött, egyszerre kitekergőzött, és eliramlott. A hepehupás pályán is folyton elakadt a labda, s a kártyakatonák is eldüledeztek, odébb mentek, s a kapuk minden pillanatban eltűntek. Alice sejtette, hogy itt bajos lesz játszani.
A tetejében a játékosok valamennyien egyszerre akartak a sündisznóba ütni, senki se várt a sorára. Ökölharcra keltek egymással. A Királynő éktelen haragra gerjedt, folyton toporzékolt, s átlag minden percben egyszer ezt kiabálta:
– Üssétek le a fejét, üssétek le a fejét!
De hiszen mondom, hogy én nem vagyok kígyó – védekezett Alice. – Én kérem… én…
– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.
– Én, kérem, kislány vagyok – mondta Alice tétován, mert eszébe jutott, hogy mennyi változáson esett át ezen a napon.
– Hiszi a piszi – mondta a Galamb mélységes, megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, közönséges kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojást.
– De igen, már ettem – mondta Alice, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy, tetszik tudni, a kislányok éppúgy eszik a tojást, mint a kígyók.
– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.
Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.
– Hát ha nem tetszik rossznéven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta végül. – Hét centiméter, az igazán kevés.
– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó, s amennyire bírt, fölágaskodott.
(Épp hét centiméter volt.)
– Csakhogy én nem szoktam meg – kesergett szegény Alice –, hogy ekkora legyek.
Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok.”
– Majd megszokod – mondta a Hernyó, s pipáját újra a szájába dugva, pöfékelni kezdett.
Amíg ezt mondta, lába megcsuszamlott, s a következő pillanatban – zsupsz! – nyakig csücsült a sós vízben. Első gondolata az volt, hogy valahogyan beleesett a tengerbe.
„Akkor vasúton megyek haza” – mondta magában.
Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit sem látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenfelé polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt is a polcról. Ez volt ráírva: Narancs-jam.
8. old. Móra, Bp. 1974.
– Vajon keresztülesem-e a földgolyón? Jaj, de fura lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak, valahol a nyugati sarkon!
1. fejezet
Alice rendszerint jó tanácsokat adott önmagának, de, sajnos, ritkán követte őket. Néha meg annyira összeszidta önmagát; hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával krokettet játszott
1. fejezet
Én ezt, sajnos, nem tanulhattam – panaszkodott a Griffmadár. – Csak repülőiskolát végeztem, fönn a levegőben. Volt egy tanítóm, egy vén Holló. Szegény mindig azt hajtogatta: „Kár, kár.” Kár érte.
– Hiába kopogtat – mondta a Béka inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.
Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt vagy csuprot vágtak volna földhöz.
– Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
– Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice.
– Ha nem volnál bolond – válaszolt a Fakutya –, nem jöttél volna ide.
6. fejezet
– És hány órát tanultak naponta? – kérdezte Alice, hogy másra terelje a szót.
– Első nap tizet – mondta az Ál-Teknőc –, aztán kilencet, aztán nyolcat, és így tovább, mindennap eggyel kevesebbet.
– Jaj, de furcsa órarend! – csodálkozott Alice.
– Igen, ez a fogyó rendszer szerinti órarend.
Alice-nek nagyon tetszett ez az órarend. Egy kicsit gondolkozott, majd kibökte:
– A tizenegyedik napon persze szünet volt.
– Na persze – mondta az Ál-Teknőc.
– Aztán mit csináltak a tizenkettedik napon? – érdeklődött tovább Alice.
– Semmit – szakította félbe a kérdezősködést a Griffmadár. – Akkor kezdődött a nagy-nagy szünidő, s azóta is tart szakadatlanul.
9. fejezet
Ez mégiscsak sok! – gondolta Alice, s kikiáltott: – Hagyjátok abba, az árgyélusát!
Megint halálos csönd lett.
– Akkor hát nem is tudhatod – folytatta az Ál-Teknőc –, hogy milyen a homár-humor.
– Nem, nem tudom – szólt Alice. – Milyen?
– Hát mindenekelőtt a táncos kedvben nyilvánul meg – kezdte a Griffmadár. – Előbb valamennyien felállunk a tengerparton egy hosszú sorban.
– Két hosszú sorban – üvöltött az Ál-Teknőc. – Fókák, Teknősbékák, Lazacok meg a többiek is valamennyien. Aztán eltisztítjuk az útból a medúzákat…
Tizedik fejezet, Homár-humor
https://www.youtube.com/watch?v=Ohe9S9ccIk4
Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: Légy az, aminek látszani akarsz. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.
73. o. (A Szegedi Katalin által illusztrált könyvben)
Zavaros történet lehet, mert nemigen értem.
Tizedik fejezet
– Nem én írtam, felség – szólalt meg a Szív Felső –, nem is bizonyíthatják rám, hogy én írtam volna. Még a nevem sincs alatta.
– Annál rosszabb – mondta a Király. – Csak az fél aláírni a nevét, aki valami rosszban sántikál. Becsületes ember bátran aláírja.
Tizenkettedik fejezet
– Nem rendesen játszanak ezek – panaszkodott Alice. – Úgy veszekszenek, hogy a saját szavát se hallja az ember. Nem tudják a játékszabályokat, vagy legalábbis nem törődnek velük
Nyolcadik fejezet
Ebben a pillanatban Alice azt hallotta, hogy a tó kissé távolabb megloccsant. Odaúszott, hogy megnézze, mitől. Először azt gondolta, hogy valami fóka vagy víziló, de aztán ráeszmélt, hogy csak hozzá mérve olyan nagy ez az állat, s valójában csak egy kis egér, amelyik belepottyant, akárcsak ő maga.
Második fejezet
– Mormota, ébredj! – S bökdösték jobbról is, balról is.
A Mormota lassan fölpillantott.
– Nem is aludtam – szólt rekedt, álmos hangon. – Minden szót hallottam, pajtások.
7. fejezet
– Mivel szabják ki a báliruhákat? – kérdezte Alice.
– A Rák ollójával – felelte az Ál-Teknőc.
– Ki írja a báli meghívókat? – kérdezte Alice.
– A Tintahal – felelte az Ál-Teknőc.
– Sokan vannak az ilyen bálon? – kérdezte Alice.
– Úgy szorongunk, mint a heringek – felelte az Ál-Teknőc.
– A Tok is ott van? – kérdezte Alice.
– Hogyne – felelte az Ál-Teknőc. – Bál után abba rakják a zenészek a hegedűjüket.
– Az Angolna tud-e angolul ? – kérdezte Alice.
– Csak szeretne – felelte az Ál-Teknőc. – Amint a neve is mutatja. Angolna, de nem tud szegény.
– Miért hallgat annyira a Kecsege?
– Erre a kérdésedre most egy verssel válaszolok – felelte az Ál-Teknőc. – Jól figyelj ide:
Nem beszél a Kecsege,
de aki bölcs, fecseg-e?
– Jegyezd meg, kislány, hogy a bölcs mindig hallgat.
kedvenc
Szelíd egy állat ez – gondolta Alice –, csak egy kissé hosszú a körme, meg egy kissé sok foga van.
Ha nincs semmi értelme, annál jobb, legalább nem kell törni rajta a fejünket.
99. old. (General Press, 2007)
– Roppant csúnya gyermek lett volna, ha felnő, viszont disznónak egészen csinos lesz.
Most gyermekismerőseire gondolt, akikből szintén szép disznók lehetnének, s azon töprengett, hogyan is lehetne őket disznóvá változtatni.
51. old. (General Press, 2007)
Hiába volt azonban odaírva: Igyál meg! , Alice sokkal okosabb volt, semhogy hűbelebalázs módra megigya.
– Előbb megnézem – mondta –, nincs-e ráírva: Méreg.
Tudniillik, már sok szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a vadállatok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket…
10. old. (General Press, 2007)
Ha mindenki a maga dolgával törődne – morogta rekedtes hangon a Baronesz –, gyorsabban haladna előre a világ.
59. o.
Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Alice-nek esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen, és eltűnődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.
Első fejezet
„Az előbb a konyhában nyilván a sok borstól volt olyan borsos hangulatban – gondolta. – Ha egyszer majd hercegnő leszek – tűnődött, s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen –, akkor sohase lesz bors a konyhámban. Jó a leves anélkül is! Lehet, hogy az emberek csak a borstól olyan mérgesek – fűzte tovább gondolatait, és nagyon örvendett annak, hogy valami új igazságot fedezett föl. – Az ecettől lesznek savanyúak, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Bárcsak köztudomásúvá válna mindez, akkor legalább a felnőttek nem lennének olyan szűkmarkúak a cukor osztogatásában.”
71. old. Móra, Bp. 1974.
– Igyál még egy csésze teát – kínálgatta a Kalapos Alice-t.
– Én eddig egyetlen csészével sem ittam – tiltakozott Alice sértetten –, hát nem ihatok még egy csészével.
– A semminél kevesebbet természetesen nem ihatsz – bölcselkedett Április Bolondja –, de a semminél többet annál könnyebben.
Hetedik fejezet
Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
Hatodik fejezet
Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok.
Ötödik fejezet
Vajon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó!
Második fejezet
De jó volna összecsukódni, mint valami távcső.
Első fejezet
Mert hát olyan sok szokatlan dolog esett meg Alice-szel az utóbbi időben, hogy már kezdte azt hinni, semmi sem lehetetlen.
10. old. Móra, Bp. 1974.
– Azt hiszem, Dinah nagyon fog búsulni utánam ma este. – Dinah a cicája volt. – Remélem, adnak majd neki tejecskét uzsonnára. Édes Dinah, de jó lenne, ha itt volnál velem! Az igaz, hogy a levegőben nincsenek egerek. De vannak bőregerek, s a bőregér az majdnem olyan, mint a rendes egér. Vagy inkább halacskát ennél?
Első fejezet
Az esküdtek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.
– Mit irkálnak ezek? – súgta Alice a Griffmadárnak. – Hiszen még el se kezdődött a tárgyalás.
– A nevüket – súgta vissza a Griffmadár –, mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.
Tizenegyedik fejezet
– Miféle emberek laknak errefelé?
– Errefelé – mutatott a Fakutya jobbra – a Kalapos lakik. Arrafelé meg – mutatott balra- Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.
– Csakhogy én nem szeretem a bolondokat – mondta Alice.
– Hiába nem szereted – mondta a Fakutya. – Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
Hatodik fejezet
Alice azonban már annyira megszokta, hogy mindig valami rendkívüli dolog történik vele, hogy már érthetetlennek tartotta, ha a dolgok a maguk rendes kerékvágásában haladtak.
Első fejezet
Nahát – gondolta Alice –, én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről. Majd mondogatják otthon: micsoda bátor egy kislány. Sőt, akkor se fogok megnyikkanni, ha leesem az ötödik emeletről. (Ami elég valószínű.)
8. o.
Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit sem látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenfelé polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt is a polcról. Ez volt ráírva: Narancs-jam.
8. old. Móra, Bp. 1974.
Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: Narancs-jam. Csakhogy a köcsög, sajnos, üres volt. Alice hát nem merte ledobni a köcsögöt, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen egy polcra tette, amikor esés közben elsuhant mellette.
8. o.
– Hát te kicsoda vagy?
Kezdetnek nem volt valami biztató. Alice félénken rebegte:
– Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.
– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.
– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.
– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni – felelt Alice illedelmesen –, mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, nagyon megzavarja az embert, ha napjában többször átváltozik.
5. fejezet (A hernyó tanácsot ad)
Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utánairamodott a réten.
… kutyát már láttam vigyorgás nélkül, de vigyorgást kutya nélkül most láttam legelőször.
– Kalapost már eddig is láttam – tűnődött –, Április Bolondja bizonyára sokkal érdekesebb lesz. Aztán április már elmúlt, május van, talán nem is lesz olyan bolond, mint áprilisban volt.
Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
Alice már elunta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton.
(első mondat)
– Az Angolna tud-e angolul ? – kérdezte Alice.
– Csak szeretne – felelte az Ál-Teknőc. – Amint a neve is mutatja. Angolna, de nem tud szegény.
Tizedik fejezet
– Jaj, szegény lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim?! Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok.
„De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk – gondolta Alice –, különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.”
Alice tovább tervezgette, miképp juttathatja el lábaihoz a cipőt.
– Postán küldöm el – tűnődött –, ajánlott csomagban. Jaj, de fura lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak! Azt írom majd a csomagra:
Alice szépreményű
Jobb lábának
a kandalló szőnyegén
közel a zsámolyhoz.
Szívélyes üdvözlettel:
Alice
14. old. Móra, Bp. 1974.
– Édesem, ebből tanuld meg azt, hogy soha nem szabad elveszítened a türelmedet!
– Csak ne papolj, anyu! – kiáltotta a fiatal Rák haragosan. – Te ugyan még egy osztriga türelmét is próbára tennéd!
27. old. Móra, Bp. 1974.
Alice egyre nőtt, növekedett, s nemsokára le kellett térdelnie a padlóra. Néhány pillanat múlva már nem fért el a szobában sem. Úgy próbált elhelyezkedni, hogy az ajtóhoz könyökölt, lefeküdt a földre, másik karját pedig a tarkója alá dugta. De még egyre nőtt-növekedett. Végül, mert másképp már nem segíthetett magán, kidugta egyik karját az ablakon s egyik lábát a kályhalyukba.
30. old. Móra, Bp. 1974.
– Hé, Pat, hol a csudában vagy, Pat?
Aztán egy hang, melyet eddig nem hallott, így válaszolt:
– Itt vagyok, szolgálatjára, burgonyát szedek.
– Burgonyát szedsz? No lám! – ismételte ingerülten a Nyuszi. – Gyere ide gyorsan, és segíts ki innen!
Újabb üvegcsörömpölés hallatszott.
– Mondd csak, Pat, mi az ott az ablakon?
– Hát az egy tenyír.
Így mondta: tenyír.
– Egy tenyér? Te buta liba. Ki az ördög látott már valaha ekkora tenyeret? Hiszen elfödi az egész ablakot.
– Hát igen, de azért mégiscsak egy tenyír az.
32. old. Móra, Bp. 1974.
Lábujjhegyre ágaskodott, fölkukucskált a gomba tetejére, s rögtön észrevett egy hatalmas kék Hernyót, amelyik a gomba tetején összefont karral ült, nyugodtan pöfékelt egy hosszú szárú tajtékpipából, s nem törődött se Alice-szel, se senkivel kerek e világon.
36. old. Móra, Bp. 1974.
– Ne röfögj – intette Alice –, az nem illik.
De a baba újra csak röfögött.
Alice ijedten az arcába nézett, hogy lássa, mi lelte. Annyi bizonyos, csúnya, pisze orra volt neki s pirinyó szeme. Alig látszott ki a hájrétegből. Alice rá se tudott nézni.
„Lehet azonban, hogy csak sírt” – gondolta Alice, s a kicsike szemébe pillantott, nem könnyes-e.
Nem volt könnyes.
– Ha disznóvá változol, drágám – szólt Alice határozottan –, akkor többet semmi közöm hozzád. Úgy vigyázz magadra.
Szegény pára ismét ríni kezdett, vagy talán inkább röfögött.
50. old. Móra, Bp. 1974.
– Roppant csúnya gyermek lett volna, ha felnő, viszont disznónak egészen csinos lesz.
Most gyermekismerőseire gondolt, akikből szintén szép disznók lehetnének, s azon töprengett, hogyan is lehetne őket disznóvá változtatni.
51. old. Móra, Bp. 1974.
– Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?
– Az attól függ, hová akarsz jutni – felelte a Fakutya.
– Ó, az egészen mindegy – mondta Alice.
– Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy – mondta a Fakutya. – Csak menj, menj, ameddig…
– Ameddig valahová nem jutok – fejezte be Alice.
– Valahová okvetlen eljutsz – mondta a Fakutya –, ha elég sokáig mégy.
52. old. Móra, Bp. 1974.
– Miféle emberek laknak errefelé?
– Errefelé – mutatott a Fakutya jobbra – a Kalapos lakik. Arrafelé meg – mutatott balra – Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.
52. old. Móra, Bp. 1974.
– Sertést mondtál, vagy sértést?- kérdezte Alice-t.
– Sertést mondtam – nyugtatta meg Alice. – De kérem, ne tűnjön el mindig olyan gyorsan, mert beleszédülök.
– Rendben van – felelte a Fakutya –, a sertés az nem sértés. – És most egészen lassan tűnt el.
Legelőbb a farka hegye tűnt el s utoljára a vigyorgása. De ez még azután is látszott egy darabig, amikor a Fakutya már sehol se volt.
53. old. Móra, Bp. 1974.
"Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának – gondolta Alice.
– Még szerencse, hogy alszik és nem érzi."
Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.
– Nincs hely, nincs hely – kiáltozták, amikor megpillantották Alice-t.
– Dehogyis nincs – méltatlankodott Alice, s leült egy székre az asztal végén.
– Igyál egy kis bort – kínálgatta őt nyájasan Április Bolondja.
Alice keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak teát.
– Nincs is bor – szólt.
– Nincs bizony – mondta Április Bolondja.
– Nem illik azt kínálni, ami nincs – jegyezte meg Alice mérgesen.
– Nem illik azt leülni sem annak, aki nincs meghíva – mondta Április Bolondja.
– Nem tudtam, hogy ez csak a maguk asztala – felelte Alice. Többnek van terítve, mint háromnak.
– De kócos a hajad – mondta a Kalapos, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Alice-t, s most szólalt meg először.
– Nem illik mást megszólni – figyelmeztette Alice haragosan. – Nagy neveletlenségre vall.
A Kalapos erre óriási szemeket meresztett, s csak ennyit mondott:
– Mi a különbség a holló meg az íróasztal között?
54. old. Móra, Bp. 1974.
– Hányadika is van ma? – kérdezte Alice-től.
Kihúzta zsebóráját, nyugtalanul nézegette, aztán megrázta, és füléhez nyomta.
Alice gondolkodott egy kicsit, aztán kibökte:
– Negyedike.
– Akkor az órám két napot késik – sóhajtott a Kalapos. – Látod, mondtam, hogy ne vajazd be a kereket – förmedt rá Április Bolondjára.
– Egészen friss vaj volt – mentegetőzött Április Bolondja.
– Igen, de azért néhány kenyérmorzsa is belékerült – dörmögött a Kalapos. – Nyilván a kenyérvágó késsel kented a vajat.
Április Bolondja vizsgálgatta az órát, de semmi egyéb nem jutott az eszébe, csak az, amit már mondott:
– Egészen friss vaj volt.
56. old. Móra, Bp. 1974.
- Azért haragszik rám az Idő - bólogatott a Kalapos. Meg nem tenne többet semmit a kedvemért. Az órám mindig hatot mutat.
Alice fejében derengeni kezdett valami.
- Ezért van itt az asztal uzsonnához terítve? - kérdezte.
Úgy van, úgy van - sóhajtotta a Kalapos -, nálunk minden idő uzsonnaidő, időnk sincs közben elmosogatni.
58. old.
Mindenfélét mert az a három kislány. Mindenfélét mert merni az a három kislány, ami m betűvel kezdődik.
– Miért éppen m betűvel? – csodálkozott Alice.
– Azért – felelt Április Bolondja –, mert mert. Azért – folytatta –, mert mert merni.
60. old. Móra, Bp. 1974.
A kertajtónál nagy rózsabokor volt. Fehér rózsák nyiladoztak rajta. Négy kertész éppen abban serénykedett, hogy pirosra mázolja a fehér rózsákat.
Alice ámult-bámult. Közelebb lopakodott hozzájuk. Hallotta, amint az egyik kertész rászólt a másikra:
– Vigyázz, Ötös, ne kend hozzám a festéket!
– Nem tehetek róla – szólt az Ötös –, meglökött a Hetes.
Erre a Hetes rátekintett, s ezt mondotta:
– Te is mindent másra akarnál kenni, Ötös!
62. old. Móra, Bp. 1974.
utolsó oldal utolsó két bekezdése még kellene ide...
Ajánlott bejegyzések: