Chico Buarque: Budapest
Hát nem is tudom, szívem szerint azt írnám: felesleges időpocsékolás volt az, hogy ezt a könyvet elolvastam. Nagyon zagyva, nagyon hiteltelen, és véleményem szerint egy nagy hülyeség. Nem igazán találtam benne olyan dolgot, amivel tudtam volna azonosulni, így valójában kívülállóként szemléltem ezt a vég nélküli és értelmetlen ágról-ágra szálldogálást; egy megállapodni nem tudó, gyökértelen ember életéből kiragadott időszak történetét.
Hiteltelennek érzem, mert nem hinném, hogy egy brazilt, főleg ha az író, ennyire felveti a pénz, és ennyire nem probléma számára a mindennapi megélhetés; hogy csont nélkül repked a világban, száll meg hónapokra budapesti vagy riói szállodákban; hogy elvégzett munka nélkül kereshet pénzt; és hogy azt munkaadója minden további nélkül utalja neki.
Hiteltelen volt, mert én még (hál'istennek) ilyen emberrel nem találkoztam, aki ilyen problémamentesen, lelkiismeret furdalás nélkül, egy-kettőre hagyja ott a munkáját, a lakását, a feleségét, a gyerekét, telepszik le egy idegen országban, talál partnerre és/vagy bújik ágyba (hol a máséba, hol a sajátjába). Egészen a végéig emberi érzelmek ábrázolása sem történik, talán, amikor először lelép Kriskától, és a végén, amikor sírásba tör ki… ez elég macsós, ugye? Hiteltelen, mert nem hinném, hogy az ember, ha már észrevette, hogy csapnivaló a házassága, elhidegültek egymástól, még annak ellenére sem lép ki, ill. sokhónapos távollét után, úgy tér haza, mintha csak tegnap ment volna el, egy-kétnapos üzleti útra, holott még csak párbeszéd sem folyik a felesége és közte, valójában a gyerek és dadusa az, akitől némi infója van…
Hiteltelen az időfelfogás, de egy regénynél, főleg ami nem is történelmi, nincsenek helyén a bizonyos évekhez köthető dolgok, ez nem igazán probléma. Itt a Fecske cigarettára gondolok – gyerekkoromban még lehetett látni Fecskét, (apa is ezt szívta, meg a kémia tanárnőm is), de max. a 80-as évek közepéig. Ennek a regénynek a történéseit pedig a 2000-es évek idejére tenném.
Hiteltelennek gondolom továbbá azért, mert sajnálattal konstatáltam, hogy egyszerűen egy hétköznapi kurva szintjéig húzta le azt az egyedüli embert, aki a gondjaiba vette, és aki a magyar nyelv nehézségei leküzdésében segítette. Nem megfelelő munkával rendelkező értelmiségi nem jelent furcsaságot, gyerekét egyedül nevelő, egyedülálló nő sem megy ritkaságszámba; de amilyen negatív jelzőket ráaggatott, az kicsit túlzásnak találtam. Ja, és én még életemben nem hallottam a Krisztinát Kriskának becézni, azt a közmondást sem hallottam még sosem, hogy Magyarországon kívül nincs élet, azt sem tudtam hová tenni, hogy mik lehetnek a Margit-szigeten tett séták során látott dunai víziakrobaták, birkafuttatások és szlovén bábjátékok, hmmm? És olyan ciki volt a lány teljes neve: Fülemüle Krisztina… jájj…
Azt pedig már végképp hazugságnak tekinteném, hogy a számára idegen nyelven olyat alkot, hogy attól eláll a magyar irodalmi élet nagyjainak szeme és szája…
Több negatívumot már nem sorolok, ami amúgy megmosolyogtatott, az az volt, hogy a magyar szereplőket az Aranycsapat focistáiról nevezte el, vagy adott néhány helynek focistákról nevet. Örültem neki és kedves gesztusnak fogtam – hízelgő volt egy brazil tollából, és így már illik egy kicsit a regénybe a Fecske cigi is, de így meg akkor görkorival lógott ki a lóláb… (a Teleírt nők ötlete viszont tetszett)
remélem, megbocsájtják nekem azok a molytársak, akik ellenkező véleményen vannak, de sajnos, nekem nem tetszett.
Szívesen továbbadnám.
Sajnálom, hogy nem tudtam jókat írni a könyvről, pedig az én nyitottságom megvolt, de sajnos, engem inkább elriasztott, taszított, mint szórakoztatott volna.
Az olvasást @encus625 A year of reading the world kihívásához ajánlom.
Aki tud, szívesen venném, ha mesélne a 101. oldalon felbukkanó Iemanjá-ról, a vizek istennőjéről, akinek tiszteletére homokszobrokat emelnek a Copacabanán…
Ajánlott bejegyzések: