Ciril Kosmač: Ballada a trombitáról meg a felhőről / Ammega
Ez a könyv merő szomorúság. Novella, balladára jellemző ritornello-val, és balladára jellemző nem csak egy, hanem sok-sok egyéni és közösségi tragédiával.
A _Ballada a trombitáról meg a felhőről_-ben banális témák zöme alkot egy viszonylag izgatott, feszült helyzetet, ahová megérkezik az alkotói válságba került író; vidékre utazik, abban a reményben, hogy ihletet nyer és befejezi _művét_ melyben egy egyéni, történelmi hősnek állít(ana) emléket; mialatt azonban várja az ihletet (a történet már kész és összeállt, csak novellává kell gyúrni) a véletlen úgy hozza, hogy megismeri a vidéki falucska néhány emberét, és fokozatosan megtudja azok egyéni tragédiáit. Érdekes a novella szerkesztése: egyszer a történelmi hősről olvashatunk, Temnikarról, és az ő története hívja elő a falu lakóinak egyéni életéből bizonyos mozzanatokat, epizódokat, mintha közös pontok lennének. Felváltva vagyunk a történelmi múltban és a falu lakóinak jelenében, de a két történet szereplői mégiscsak találkoznak a közelmúltjukban, mindegyikük múltjában a háború a közös. Mindkét esetben a háború jelentette azt a súlyos megrázkódtatást, ami megpecsételte életüket, és egész későbbi életükre nézve kiheverhetetlen, megrázó következményei lettek, és mind a történelmi hősnek, mind a falu lakóinak balladára jellemző tragédiába fulladtak. Nagyon tetszett az idősíkoknak ez az érdekes használata: az eszem tudta, hogy a falu jelenidejében olvasok a történelmi hős múltjáról, mégis bekerültem abba a régebbi, történelmi időbe, ami a tragédiák forrása, a falu lakóinak elszólásainak, beszélgetéseinek köszönhetően.
Szép és szomorú történet, szomorú "csattanóval".
_Ammega_ a kötet másik szomorú története, amely visszavitt gyerekkorom Brémai muzsikusok meséjéhez. Ammega amolyan falu bolondja, aki mindig meg akar halni, és mindig reménykedik, hogy a soron következő alkalommal most tényleg megtalálta az "igazi" halálhoz vezető utat. De a falu plébánosa, valahányszor ilyen ötlete támad, kéri, hogy gyónja meg neki, és ezáltal valahányszor megvan az igazi ötlet, a plébános mindig megmenti ilyen-olyan átlátszó indokkal, ami egy együgyű embernek ép eléggé ésszerű ahhoz, hogy ne tegye meg. Ezek a részek mindig meghatóak számomra a novellában; szép gesztus ez a plébánostól, hisz nem könnyű rendszeresen olyan indokokat kisütni, hogy az célravezető legyen; azaz a plébános akarata: _megmenteni egy lelket_, győzedelmeskedjen egy újabb, halálhoz vezető kísérleten. És hogy honnan jött mégis, ilyen borzalmas téma mellé a Brémai muzsikusok? Ebben a faluban több, Ammegához, a törpéhez hasonló együgyű van, és ezek rendszeresen összetalálkoznak a vásáron, piacon. Valahogy a Brémai muzsikusok gyülekezete jutott eszembe róluk.
Nem túl mai, nem túl modern író, nem is nagyon ismert; való igaz nem túl könnyű olvasmány a két novella, nem is divatos témában íródtak, vidámnak pedig egyáltalán nem nevezhetőek. Mégis azt hiszem, aki szeret szépet, szomorút, tragikusan történelmit és balladaian tragikus egyéni életekről olvasni, annak emellett a kicsiny könyv mellett nem szabad elmennie...
Az olvasást @csend_zenésze _Bolyongás a kelet-közép-európai kortárs irodalomban_ c. kihívásához ajánlom, a meglévő cseh és szlovák mellé megérkezett egy szlovén is.
Ajánlott bejegyzések: