Oravecz Imre: Héj
Nem sejtettem, hogy a verseihez érkezem meg először…
És megdöbbentem, hogy milyen modern a technika, a módszer. Valahogy 1972-ben születvén meg sem fordul az ember fejében, hogy akkor már lehetett így alkotni.
És azon is megdöbbentem, milyen hatással volt rám egy csomó, látszólag egymás mellett létező szó. Csakhogy ezek a szavak nagyon tudatosan vannak egymás mellé illesztve – különösen a kötet első harmadában működik nagyon jól az „előhívás” és „vetítés”.
Nagyon tetszik nekem ilyen módra verset írni, és ezzel egy időben olyan képet alkotni, amilyet te alakítasz, látszólag független a kép az írótól, mert a te képzeleted játszik az ő szavaiból összerakott sorok alapján. Rendhagyó kötésminta, amiből más pulóver kerekedik, pedig ugyanazokat a mintákat alkalmazod… ház ez most nem volt vmi férfias, mégis ez jutott eszembe – Montázs, aminek a hozzávalóit innen olvasod, keresed hozzá a képeket az újságból, találsz vmit és összerakod, elkészül a kép – az enyém, de egy kicsit Oraveczé is…
A kötet közepén találhatók talán a leg"nehezebb" versek, nagyon távoli asszociációk, kapcsolások kellenek. Tömörek, tényleg csak esszenciái annak a néhány, verset alkotó szónak… Többet nem is értettem, de ezt nem veszem hibának, hiszen nem kell egy rugóra járni az agynak.
Nagyon különleges élmény nyújtottak a különféle érzékszervek összekapcsolásával megalkotott „képek” – amelyek sokszor nem „csak” képek, hanem egy illat, egy mozdulat, egy emlék, egy érzet, egy látomás, egy villanás, egy kis valami…
Pár kedvencem:
RÉGI órán iszik a ló,
KÖZÉPKORI város felhőkben jár,
A KÉPZELET felkeresi,
UTCÁN felismer az idegen
ÜRES váza az udvaron
@olvasóbarát Oravecz Imre itthon és a nagyvilágban kihívására
(az író-olvasó találkozón még azt gondoltam, hogy a regényeit fogom elsőként elolvasni, de ami késik, nem múlik)
Ajánlott bejegyzések: