egyperces mondatok avagy frasi sparse e ritrovate

Graham Greene: A tizedik

 Meglepett, mennyire érdekes és egy bizonyos részen mennyire „idegesítő”, feszültséget okozó írás…
Greene szereti a meghökkentő helyzeteket, és szereti pimaszul kihasználni, kihívó helyzetekkel „hergelni” (=, felkavarni, elgondolkoztatni) a jóhiszemű olvasót.
Kb. a feléig tetszett a könyv, egészen pontosan az „ál-Chavel” felbukkanásáig – onnantól nagyon idegesített. Carosse-t a maga kihívó, provokáló, ellenszenves alakjával nagyon visszataszítónak találtam…
Végül beteljesül Chavel „semmilyen” sorsa – olyan véget kapott, mint amilyen egész élete volt: semmilyen. És az egészet még „savanyította” az, hogy bár a szerelem érzése megérintette, mégsem teljesedhetett be, mert mégiscsak meg kellett halnia. Semmilyen, öntelt, gazdagok módijára élte életét, bármit megtehetett, amit a pénze megengedett, de szerelmet, barátot, felebaráti szeretetet, megbecsülést stb. nem vásárolhatott. Egyedül az életét válthatta meg a vagyonának köszönhetően, de az üzlet után, amikor oda is visszatért, a sors iróniája, nem élvezhette, nem is örülhetett ennek igazán, hiszen egyrészt már nem volt az övé, másrészt inkognitóban lehetetlen önmagát átadni egy titkos vágynak vagy örömnek. Savanyúan volt szomorkás Chavel (Charlot) az ottléte – az ő házában, ami már nem az övé. Savanyúan volt szomorkás, mint ahogyan a neve is – Chavel franciául nem tudom, mit jelent, de oroszul sóska – aminek jelentésétől nem tudtam elszabadulni az olvasásom során. Végig egy vékony, magaskás, sápadt, beteges külsejű férfit láttam magam előtt.

 „Az emberek tudják, hogy a vágyban mindig ott a bánat, de azt már kevésbé, hogy a bánatban is ott a vágy.” (p.143.)