Graham Greene: Gyógyulás
2014.09.29. Újraolvasás
Féltve őrzött érzésekkel kezdtem egy oly régen olvasott és bennem mély benyomásokat hagyó regénybe. Ritkán olvasok újra, s erre a könyvre már régen vágyakozom. A „félelem” abból fakadt, hogy értékelem-e majd annyira, most érettebb fejjel ezt az önkereső regényt, mint annak idején, fiatal, érettségi idején éppen beérő fejjel?
Őszintén szólva, nem egy egyszerű olvasmány. Sem a közeg, sem az ott végbemenő lelki folyamatok, sem pedig könyvben felvetett morális kérdések nem könnyűek. Mert lehet innen is nézni és onnan is, lehet erről az oldalról megadni a választ, de már halljuk is a másik oldalról az ellenvetést. Tetszik nekem Greene merész szereplőkeverése, ill. szereplők „összetalálkoztatása” – egy hitehagyott építész, aki egykor templomokat tervezett, de minek? hisz művei használói csak átformálták azokat saját ízlésükre? használatukra… pont egy, az egyház, és keresztény papok által irányított telepen próbál meg visszatalálni az élethez – nem az ő volt életéhez, hanem úgy általában, visszatalálni az igazi értékhez: megnevezni mi is az, ha van számára olyan, és megtapasztalni ismét az Érzéseket. Nem hiába viseli a könyv a Gyógyulás címet, mindez a folyamat szerencsés irányt kaphat, mert asszisztál hozzá egy orvos, aki végül gyógyultnak is minősíti „betegét”. Bátor a hitehagyottság problematikájának papok közé helyezése, elgondolkodtató a tudomány és a vallás kérdéseinek megvitatása. (Részemről) megvetendő (?) az istenhez fűződő szeretet agyonmagyarázása, erőltetett kinyilvánítása, és maga az a nyilvánvaló tény, hogy miközben vki fitogtatja „istenszeretetét” maga sem tudja, van-e mögötte igazi, meggyőző érzés, ill. felveti azt a sejtést, hogy nem csak azért van ez a hangosan harsogó szeretetkinyilvánítás, mert ő maga sincsen tisztában azzal, mi is az: Istent szeretni? Hiába a győzködés, ha mellette olyan viselkedésformák nyilvánulnak meg, amik totálisan szembehelyezkednek a vallás/erkölcs/etika szabályaival? Nagyon sok kérdés született meg bennem a regény olvasása közben, megérné szóban is elemezni.
Tetszett nekem a két betegség (lepra és a lelki sebzettség/kiábrándultság) regénybeli párhuzamba állítása, tetszett a remény fenntartása, hogy minden elcsonkolt részünk visszaszerezhető, annak ellenére, hogy a csonkolás nyomai láthatóként megmaradnak. Nagyon szimpatikus volt az orvos, Colin, hozzáállása a betegséghez (nem a betegekhez), tetszett regényben megrajzolt alakja, de kedvencem mégis Querry, volt, mert egy-egy ilyen jellemábrázolás mindig visszaadja reményemet az írásban, az írókban, a regényekben, és a bennük elrejtett üzenetben. Tetszett, hogy bár tragikus a vég, de hitet hagy az olvasóban arra, hogy onnan is van felállás, ahonnan már valójában az ember nem is meri remélni… és végül az is tetszett, hogy Greene azért ebben sem hagy bennünket igazából meggyőződni…
Számomra nem volt váratlan a befejezés, sejtettem, hogy a főhőst elveszítjük, de végig szorítottam, hogy nehogy az orvos haljon meg, mert neki végig kell vinnie a küldetését…
Rycker egy idióta barom, Parkinson nem kevésbé, aljas pojáca. Legnagyobb csalódás a szereplők közül Thomas atya – azt hiszem Querry után ő a leginkább hitehagyott, de tetejébe ő még nevetséges is… Marie jelleme az, akit a leginkább valótlannak érzek. Nem is tudom magamban hová tenni… eleinte kedveltem naiv, tapasztalatlan alakját, de aztán megharagudtam, mert rájöttem, hogy naiv, tapasztalatlan emberek is olyan tehetséggel tudnak álságosak és hazugok lenni, mint a hétpróbás bűnözők…
Még szerettem volna pár idézetet, de most nem lelem őket, viszont örülök, hogy most bíztam az akkor, fiatalkori, éppen érett ítéletemben, és a mostani olvasással sem csalódtam: szép könyv volt, maradandó emlékekkel…
__
1996:
ez az egyik kedvencem tőle, nagyon szép, annak ellenére, milyen (el)borzasztó környezetben játszódik
Ajánlott bejegyzések: