Borbély Szilárd: Nincstelenek - Már elment a Mesijás?
Nehéz könyv, nehéz róla bármit is írni. Nem is megy könnyen…
Olyan ez a könyv, ami nehézzé, sőt, súlyossá teszi a szívet, állandó szomorúságot csempész a mindennapjaidba amíg olvasod. Olyan nehéz nem figyelembe venni és elvonatkoztatni arról, hogy nem róla szól, hogy ez nem az ő gyerekkora…
És olyan nehéz elképzelni, hogy ez a boldog, vidám mosolyú, kedves kis gyerek a könyv belső borítóján átélte ezeket a nehéz élethelyzeteket.
Nehéz, és sokszor megalázó és megaláztató helyzeteket…
És olyan nehéz elképzelni, hogy ez a férfi, felnőtt korú fotóit szemlélve: megnyerő, sármos, intelligens, csupa pozitív jelzőt raknék még rá, ha jobban ismerném – ilyen nehéz sors kemény üvegszilánkhoz hasonlítható emlékekkel a lelkében éli a napjait, írja regényeit, részesül sikerekben, elismerésekben a szakma, a diákjai, írótársai, olvasói stb. körében…
Banális ilyenkor még csak feltenni is a kérdést: Miért?
Miért engedi az Istenünk, hogy egy kisgyerek ilyen megpróbáltatásokon menjen keresztül és éljen át és egyáltalán viseljen el? Az nem kielégítő válasz, hogy a keserűség és a nehézség megedz és megkeményít – még egy felnőtt esetében sem – de egy gyerek gyerekkorában? Nem hiszek ebben – azt vallom, hogy a gyereket gyerekkorban csak a szeretet erősíti és teszi ellenállóvá és kitartóvá a későbbi élet nehézségeivel szemben. Csak ez az, ami nem tesz tönkre már gyerekkorban.
Végig szerettem, nagyon tudtam szeretni ezt a kisgyereket a regényben.
A nehéz sorsa mellett az író által használt nyelv, és nagyon sok számomra ismerős, még a gyerekkoromban használt szónak köszönhetően nagyon közel kerültem hozzá.
Nagyon szomorú, de el tudom képzelni, hogy a nehéz sorsok közepette ilyen sok trágár szó hangzott el, ilyen kiszolgáltatottak voltak a gyerekek a felnőtteknek; az iszákos apa durvaságainak, a folyton ideges és feszült, kiábrándult és mélyen kilátástalan életet élő és reménytelenségtől szenvedő anya szeszélyeinek, zsarolásainak.
Sajnálom, hogy Borbély Szilárdnak „csak ennyi” adatott. Sajnálom, hogy Borbély Szilárdnak ideje lejárta előtt csendítettek – felénk így mondják, mi így mondjuk, ha a templom hírül adja, hogy halott van a faluban…
@Juci Borbély Szilárd-emlékolvasásához, ill. Borbély Szilárd emlékére…
Nagyon nehéz könyv, nem tudtam elég mélyeket lélegezni, hogy elviseljem.
Nagyon nehéz és összetett könyv, ami minden egyes újraolvasásnál gyarapít valamivel…
"A megszokott igénytelenség, ahogy éltünk és a megszokhatatlan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk.
Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, és aminek nem ismerjük a határait."
Ajánlott bejegyzések: