Richard Brautigan: Görögdinnye édes levében
Igazából most jobb úton vagyok, mint a Pisztrángfogásnál… de csak találgatni tudok, mit is olvastam. Leginkább Zamjatyin könyve, a Mi jutott eszembe – de az nekem jobban tetszett. Ill. a Lipótmező…és az Őrült naplója…
Valójában mindenből egy pici csipet – író is van, nő is van, egyfajta jövőlátomás is…
De nem túl bizalomgerjesztő ez a jövő: egyszerű, alig berendezett házakban laknak, szinte semmi berendezéssel, ruhájukat tekintve overallt viselnek, és maximum egy másik van nekik, közösségben élnek KIThALÁLOMban, Pauline és Al főztjét elfogadva, ünnepnapnak tekinthető, ha nincs répa; ahol az útjaikat hatalmas, kitudja-kialkotta szobrok szegélyezik, mély egyetértésben keltetik a pisztrángokat, és csapolják a görögdinnye édes levét a görögdinnyeművekben – távol az Elfeledett Művektől, a fura tárgyak „depójától”, amelyekről már senki sem tudja, mik azok, mire szolgálnak? Ahol könyvekkel fűtenek, mert másra el sem tudják képzelni, hogy rendeltettek, és ahol kb. 30-40 éve senki sem írt könyvet… ez van születőben, ez a könyv, ami lehet egy fajta utópia, egy számomra sivár, de saját maguknak minden bizonnyal nyugalmas, önfeledt életet élő társadalom víziója, ahol nincs erőszak, bántás, bánat – ill. az erőszakot az Elfeledett Művekhez kiköltözött iszákosok képviselik, akik nem képesek ezt a fénytelen életet élni; nincs bántás sem, mert ez egy boldog élet – bár csak-csak megbántják egy-egy „kilógó” társukat a kiközösítéssel – a szegény, kalandozó, Elfeledett Művek titkai iránt nyitott, érdeklődő Margaretet nem csak kiközösítik, de az öngyilkosság karmai közé is kergetik, vagy kergeti maga az „író”…, az író, aki számomra nem más, mint egy őrült, aki rója, rója a sorokat a másoknak nagy reményt kecsegtető, de végül soha el nem készülő könyvébe. Élik a maguk tartalmatlan életét, KIThALÁLOM-ban, ahol nem történik semmi, idétlen fecsegéssel, tartalmatlan szóváltásokkal közölnek semmiségeket, haszontalan dolgokkal töltik mindennapjaikat, szeretni vagy gyűlölni vagy épp megrökönyödni is már képtelenek. Üres életüket a Pauline főztjén kívül már csak egy-egy temetés dobja fel, mert akkor végre át lehet öltözni a másik overallba, a nők ölthetnek magassarkú cipőt, beindulhatnak a zenegépek és lehet végre táncolni – mások temetése napján, amikor a Sírbolt Brigád örökfoszforeszkálóvégsőnyugalomra helyezi a holtat – kezdődhet a tánc!
Élik ezt a fajta életüket, amelyet a temetéseken rendezett táncos bulikon kívül már semmi más nem éltet, mint a görögdinnye édes leve – amely az egész létüket átitatja: a ház gerendáitól a görögdinnyemag-tintáig, a híd deszkáitól a cukrozott pisztrángolajig – átitatja, elbódítja, és élnek ők, öntudatlan, gondtalan, (értelmetlen módon) – akár a halak úszkálnak az éterben, örök békességben, akarom mondani a görögdinnye édes levében… valahol, kitalálomban…
ahol dinnyék és a napok szépen párbaállnak valahogy így:
Hétfő: piros görögdinnye
Kedd: aranysárga görögdinnye
Szerda: szürke görögdinnye
Csütörtök: fekete, hangtalan görögdinnye
Péntek: fehér görögdinnye
Szombat: kék görögdinnye
Vasárnap: barna görögdinnye
Bár mindezt a piros görögdinnyék napján írtam, nem lett egy csodás napom, de bízom az aranysárga görögdinnyék napjában, hátha felemelő élvezeteket tartogat számomra, hogy bátran és várakozás nélkül, szinte észrevétlenül ugorjam át a szürke és a fekete-hangtalan görögdinnyék napját és elérjem a fehér görögdinnyék napját, amely átvezet a kék és a barna görögdinnyék hétvégi pihenőnapjáig… de egyelőre csak a holnapi aranysárga dinnyenap reményében bízhatok…
(Most meg lassan örülök, hogy bezárták a Lipótot… ;-)… )
Két kihíváshoz ajánlom:
@verdeleth Bevezetés a posztmodern irodalomba kihívására és
@Emmi_Lotta Olvassuk a Rakéta Regénytár (Ra Re) köteteit!
Ajánlott bejegyzések: