Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja
Caro Cristiano,
faró il tifo per te!
Ez az első könyv, amit Ammaniti-tól olvastam, és azóta még két könyvén vagyok túl – de úgy érzem, ez, ez a jó feléig gyűlölt könyv, ez lesz tőle a kedvencem.
Jóllehet bővelkedik a durvaságban, hemzsegnek benne a káromkodások, már-már elviselhetetlen az erőszak, mégis úgy gondolom, ez az író legátgondoltabb, legösszeszedettebb regénye.
Szörnyű körülmények, szörnyű emberek, szörnyű környezet ez egy kialakulófélben lévő egyéniségnek, egyénnek, gyereknek – Cristianonak. Csoda, hogy ő mindezt egyedül el tudta viselni – bár igen, az apja, tett róla, hogy keménnyé eddze lelkét.
És igaz, hogy hemzseg a könyv a lecsúszott, kiábrándult emberektől és az őket kihívó éles élethelyzetektől – mégis érezhető a könyvben lévő szeretet, érzelmek, amelyek belülről dolgoznak, mozgatják az amúgy negatív főhőseinket…
Lelke mélyén jó ember Rino, az apa, hiszen valamilyen szinten megmaradt apának, fia fő támaszának, nem hagyta el, nem adta otthonba, hanem vele élte nyomorúságos, (anyagi gondokkal is teli) és nem túl boldog életét. Mély érzések feszítik, de sajnos, az erőszak és az indulatosság elnyomja ezeket az érzéseket.
A barátság és a bajtársiasság, a számíthatsz-rám sem állnak tőle távol. Az élete kisiklófélben, valahol nem is lehet csodálni, hogy idegei pattanásig feszültek – állandó létbizonytalanság, magányos, társnélküli élet – meddig lehet ezt bírni? És mi lesz a fiammal? Megedzette magát, de megedzették őt a negatív körülmények.
Sajnos, Cristianonak is legalább ilyen nehéz, de neki talán még inkább: nincsenek barátai, kilóg a többiek közül az apja miatt, annak fura természete miatt. Ő maga is viaskodik vele belülről, de mégsem száll szembe vele – és őszinte elismerésem a jelleme erősségének. Bár még nem kiforrott jellem, alakulóban lévő kamasz, mégis nagyon sok tekintetben tapasztaltabb, mint sok felnőtt.
Csoda, hogy apja forrófejű, ő pedig az ellentéte, jobban tud uralkodni indulatain.
A többi szereplőről, hogy megfelelően tudjak írni, még egyszer el kellene olvasnom, ezt a gyűlölve szeretett könyvet – Fabiana, a szerencsétlen, örökre szomorúvá tette családját egy rosszul megválasztott kanyar követésével*; Danilo, a szerencsétlen sorsú, akit, és akinek az életét tönkreteszi a sors egy rosszul időzített húzása, – visszatérő "elem" Ammaniti regényeiben – a hirtelen beütő krach, hogyan dönti nyomorba egyik pillanatról a másikra az adott embert. És Négy Sajt, a Dögember – hát igen, vele ne találkozzak az életben – mert akkor én is meghalok…
("Rino kómában van. Danilo meghalt. És Négy Sajt végleg bedilizett." p.442.)
Több kérdés ill. tanulság is felmerült bennem a regény olvasatakor:
– figyeljünk oda gyerekeinkre, találjuk meg az ideális együttlétet velük: legyünk mellettük bármilyen módon, ne engedjük őket ideje korán felnőni, és a felnőtt játszmák alkalmazásával elmagányodosni, próbáljuk meg megelőzni a tőlünk való elidegenedést – pokolivá válik egy elmagányosodó/elmagányosodott ember élete…
– idegenül éreztem magam a környezetben, mert számomra alkoholista, iszákos stb. ember és Olaszország – nem jön össze – voltam jópárszor Olaszországban, és soha de soha nem láttam részeg embert sem utcán, sem családban, sem baráti összejövetelen – sehol. Igaz, ennek kb. 20 éve… Itt meg hemzsegtek az italtól bűzlő emberek…
Ennyit változott volna az ország a kilencvenes évek óta?
– Szülőként felmerülő kérdés, hogy a gyerekek vajon miért ilyen erőszakosak és gonoszak egymással szemben? Ez már túlmegy a ritkán elfogadható ugratáson, ez már aljasság és gonoszság sokszor, ami elénk tárul… mi az, ami ezekből az esetekből boldogítja őket? Mért kell fogadkoznom, mint szülőnek, hogy "Kollégium, isten mentsen attól!" Vajon mi tesszük ezt velük, vagy a gonoszság ennyire menő dolog manapság?
Cristianoról úgy gondolom, hogy van még remény, és hogy még nem veszett el a süllyesztőben – mert bár engedelmeskedik sokszor az apjának, azt a békesség kedvéért és nem azzal egyetértésben teszi. Nem partner apja őrültségeiben. Ezért érzem azt, hogy ő többre fogja vinni, mint apja, ha olyan emberre lel, aki támogatni is tudja egy másik féle élet élésében. Sőt, apját is ő menti meg. Ezért érzem én, hogy ez egy jó regény – borzasztósága és szörnyűsége ellenére…
Szóval, Cristiano,
szorítok neked!
A könyvet @pepege Merülj el Ammaniti világában!kihívásra olvastam el.
*"Hallgatta saját feldúlt lihegését. A világegyetem összefüggéstelen gondolatok halmazává szűkült, melyet beborított a fájdalom, amely hűséges kutyaként szegődött társául egész hátralévő életére." (p.374.)
(Ja igen, és mindhárom eddig olvasott könyvében benne van a xenofóbia – az olaszoknál ez fő téma (volt) a kilencvenes évek baráti/társasági összejövetelek beszélgetéseiben. Az Ahogy isten parancsolja-ban az arabok, négerek, a Magammal visznek-ben a szárdok, az Én és te-ben a cigányok…a közellenség…)
Ajánlott bejegyzések: