Vékonyka könyv, de annál súlyosabb, mélyebb, talán harmincévnyi emléktöredékeket villant fel számunkra (?) és/vagy a főhős számára.
Megdöbbentem, amikor azt olvastam a könyvet eddig értékelők soraiban, amit én is pont éreztem… Fura érzések közepette olvastam, hogy egymásnak vadidegen emberek sorsa fut össze hasonló helyzetekbe… és ilyenkor eszembe villant: ennyi az élet? csak ennyi az élet? Csak ennyi mintából tud válogatni a sors?
Vékonyka könyv, teli mély levegővétellel. A szívem sokszor lett nagyon nehéz, amikor a főhős emléke előhúzott egyet az én negyvenéves múltam mélyéről…
Jó kis terápia volt: lassan visszaemlékezni… nehéz, de aztán egyre gyorsabban húzta elő egyik emlék a másikat, mint a bűvész a végtelenig összecsomózott, színes kendőket húzza elő varázskalapjából. Előkerült az én Tomom, az én kiserdőm, az én lekvárfőző anyukám, az én lánchintára kísérő apukám a búcsúban, az én befőző nagynéném, az én rétestsütő nagymamám, az én nemeztvártamtőled Konderném, sőt, az én neegyénisekedjek Szajkóném, az én földbedöngölő hármasom…az én pörgős szoknyám, az én bugyim, az én farmerem, az én Marlonom, az én vörösborom, az én, az én… azénazénazénazén…
Nagyon megható.
Szívhezszóló.
Szívbemarkoló.
Bensőséges.
Szeretettel teli.
…de mégis magányos… nagyon.
Hogy el tudnak egymástól időben és térben távolodni a barátok
Muszáj kiragadnom néhány részt:
„Sírt is a kórház folyosóján, de ezt csak akkor nagyon sokéra mesélte el. Miért nem meséli el akkor, hogy sajnált. Hogy sírt miattam. Hogy félt. Mert olyan kicsi voltam. Olyan beteg. S aztán olyan véres. Aztán a harmadik műtétre se jön még bele, akkor is izgul majd, fel-alá járkál, és talán sír is.” (49.old.)
Ez volt az első olyan rész, amely miatt nem szégyelltem sírni a buszon hazafelé egy nehéz, munkával teli nap után – de az én esetemben már két anya aggódása bukott ki belőlem a könnyeimmel, így aggódott értem anya, és így aggódtam én is a beteg kisfiamért.
„alkoholt iszunk, és füstöt eszünk rá” (30.old.)
„…szemünk sarkában vigyor. A szemem sarkában Tis, a szeme sarkában én.” (64.old.)
Köszönöm Natinak – barátsággal.
2013.
Ajánlott bejegyzések: