Olvasás: 2010. október 21., 21:35 → 2012. november 18.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Most nézem, hogy eléggé elnyúlt ennek a mesekönyvnek a felolvasása.
Nem tudok rosszakat írni a könyvről, csupán az volt a hosszú olvasás oka, hogy amikor elkezdtük, még a nagyobbik gyerkőcöm is csak 6 éves volt, és nem biztos, hogy sokat mondtak neki a távol-keleti kultúra részletei Bali, Indonézia, Jáva, Celebesz, Szumátra, Kis- és Nagy-Szunda-szigetek, Borneó, Mohamed Próféta, és a sok idegenebbnél idegenebbül hangzó, felolvasást néha-néha akadozóvá, ismétlődővé tevő személy-, ill. földrajzi nevek, mint pl. Nusa-Barung, Bukittinggi, Sjri Radzsasanagara, Harimau, Pak Badrun,…
Azt hiszem, még az is fékezte az előrehaladást, hogy a bevezető történet elvonta a gyerekek figyelmét, mesét vártak, és történet felvezetést kaptak – így hát jó darabig nem várták, nem kérték a meséket ebből a könyvből. Ez aztán megváltozott és a végén már azért kérték, hogy minél ritkábban olvassak, mert annál tovább tart ez az "idegen, de különleges meseélmény". Az idő előrehaladtával megváltozott a nagyobb fiam viszonya ezekhez a mesékhez, és nagyon megszerette a különleges szereplőket, a nem mindennapi, a mi meséinktől olyannyira más, történeteket – megszerette, hiszen ezek is mesék (mondák, regék, adomák), amelyek ugyanúgy és mégis más eszközökkel, de elvarázsolják a gyerekeket.
A mesék olvasásával én is bekerültem, ill. közelebb kerültem egy számomra teljesen ismeretlen világba, és kaptam pici ismeretmorzsákat a történetek alapján; pl. Kojo és Guno, a két gazfickó története megismertet azzal az indonéz intéssel: "Ne akarj üres folyómederben úszni!" amelyet akkor emlegetnek, ha valaki úgy menekül ki a kellemetlen helyzetből, hogy közben másokat nevetésre kényszerít. Az elvarázsolt rabszolgák történetéből pedig megtudtuk, hogy Celebesz lakói azért nem esznek delfinhúst, mert azok az egykoron egy rádzsa által vízbe kényszerített rabszolgákból alakultak át, akik hasztalan keresik a rádzsa vízbe ejtett drágakövekkel kirakott arany övét. Nagyon érdekes és furfangos állatmese (?) A bivaly győzelme, amelyből megtudhatjuk, mire vezethető vissza, hogy a szumátrai lányok, asszonyok két szarv formájúra kötik meg fejkendőjüket. De akár azt is, hogy miért nem merészkedik mind a mai napig Borneó területére tigris? Nagyon jó, hogy a kezdeti (név)eredet-mondákat a könyv felénél felváltották a furfangos állatmesék, a Kantjil-mesék-nek köszönhetően megismerkedhettünk az indonéz kultúrában, mesékben szerepeltetett tipikus állatokkal. Ők azok: Kantjil, a törpeszarvas – aki ravasz és csalafinta, de torkos is; de rendkívül szimpatikus szereplő; Babi, a disznó, Matjan, a tigris, Gadzsa, az időnként ostobácska, de becsületes elefánt, Harimau a tigrisek királya, Landak, a sündisznó, Lotong, az állandóan grimaszokat vágó, mindenlébenkanál, de sok kavart és zavart okozó fekete majom, és hát Oráng-Után, a nagy erdei majom, Buaja, a krokodil, Kerbau, a vizibölény. Igazi, bölcs tanmesék ezek, amellett, hogy regélnek egy-egy hiedelemről, szokásról. A mesekönyv utolsó harmadában pedig az állatmeséket felváltják a személyhez kötött történetek: ezekben már mind a mese helyszíne, mind a szereplője nevén van nevezve.
Sok kedves mesénk lett, pl. Gadzsa elveszti a fogadást, amelyből megtudhatjuk azt is, miért nem barát a tigris és az elefánt, és az orángután, és mért kedveli egymást az elefánt és a törpeszarvas. A Kantjil bíró lesz pedig visszaidézi a skorpióhoz köthető, nálunk mostanság sokszor idézett ”Nem tehetek róla, de a véremben van…” témát, vannak olyan állatok, akiket vagy amiket bármit is teszünk nem lehet megszeretni, mert pl. az álnokság, az alattomosság a lételeme, a hála, mint olyan pedig ismeretlen fogalom a számára. A szumátrai Bajan Budiman, a mesteríjász arra emlékeztet, hogy aki mer és agyafúrt, az nyer, de a ravaszság édeskevés, ha a szerencse nem kíséri… Az Aki tétova, pórul jár történetben Pramudzso alakjával mutatják be, hogy bizony ezen a vidéken is aki határozatlan és kapzsi, az a végén megjárja. Surati szomorú történetéből pedig megtudhatjuk, miért kapta a folyó és a mellette emelt város a Banju Wangi nevet. A jávai írásjelek rejtélyét viszont Adzsi Szaka tőre történet tárja elénk, amelyben Adzsi Szaka jávai uralkodó két hű, párbajban meghalt szolgája emlékére emlékkövet állíttatott, és ezt vésette rá:
Hana tjaraka
Data sawala
Padha djajanja
Maga bathanga.
(Volt két bizalmasom
Megvívtak egymással
Mindkettő erős volt
Mindkettő halott most.)
Mivel a feliratban az összes létező jávai írásjel szerepelt, úgy döntött, hogy használják ezt abc-nek, örök emlékül e két hősnek; a gyerekek mind a mai napig ezt tanulják az iskolában:
Ha Na Tja Ra Ka
Da Ta Sa Wa La
Pa Dha Dja Ja Nja
Ma Ga Ba Tha Nga.
Az új és más kultúrkör meséihez kapcsolódott pár új szó is, mint a rúpia, maharadzsa, rádzsa, hadzsi, bételgyümölcs stb. ezeket el kellett magyaráznom a mesehallgató gyerekemnek.
Urai Erika rajzai nagyon szépen tükrözik ezt a kultúrát – kár, hogy az emberek arcra nagyon csúnyák. És kár, hogy nem lehetett minden rajz benne színes.
Nagyon örülök ennek a könyvnek, biztosan jó párszor újraolvasós lesz. Érdekes volt nagyon.
Ajánlott bejegyzések: