Fekete István: Tíz szál gyertya
Nekem nagy meglepetés volt ez a könyv.
Gyönyörűen használt szavakkal, festőien elevenednek meg előtted a szereplők, történeteik szinte mind-mind a szívedig-lelkedig hatnak – jó mélyen hatnak.
Nemrég olvastam újra Móra Kincskeresőjét, és mintha ebben a könyvben folytatódnának az ott már megismert és megelevenített körülmények, élethelyzetek, vidéki környezet, a szegény, de szeretettel, odafigyeléssel teli lét, ami mellé társul még a csend, a lassú, de korántsem feszültségmentes idő múlása.
Persze közben megtörtént a váltás, de a könyv jól beilleszkedett az olvasási folyamatomba.
Van több kedvencem az elbeszélések között. Az, hogy az első és az utolsó novella összefügg, sajnos „későn esett le”, de a keresztapa neve csengett ismerősen, az vezetett rá… szép történet – és igen, kellenek az ember életében ilyen véletlen és szerencsés találkozások, amilyet az író elénk vetített.
Az egyik kedvencem a 3-as számú – Szilveszter és Éva megható szerelmi története a beszédes neveket viselő hordók árnyékában.
Az érzelmi-csúcs-kedvencem a 6. elbeszélés – a magára maradt erdész, Pál, megindító története, nem lehet könnyek nélkül kibírni és elviselni azt a hatalmas fájdalmat, amelyet ez a kisöreg érez; a végtelen egyedülléttől feszülő csendben azonban minden szó „ordít” a magánytól… nagyon érdekes az óra és a gyertya „párbeszéde” is…
Az intelligens-csúcs-kedvencem 9. számú lett, ez az írás annyira időszerű, és annyira kortalan, hogy akár egy mai, magyar kortárs is írhatta volna, mondjuk Vámos, de segíthettek ki is még, ahol úgy váltakoznak a képek az időben, mint az őszi napsütésben eléd lógó, még levelekkel teli diófaág, amikor meglebbenti a szellő, és hol a szemedbe tűz a nap, hol meg belemozdulnak a diólevelek… Számomra olyan meglepően modern, diaporáma-szerű az idő-, és képvezetése, hogy megkockáztatom kijelenteni akár azt is, hogy posztmodern írásnak is beillene, ha nem tudnám, ki és mikor írta… Dr. Móri Kálmán biológus megfigyeléseit bizony szívesen hallgatták volna az egyetemisták, azt hiszem, élvezet lett volna…
A 7. számúban is a titoknak, mint valami olyannak az ábrázolása tetszett, ami gyökeréül szolgál életünk mások szemében megmagyarázhatatlan és érthetetlen tetteinek; és nagyon szép volt az idős emberek lelkébe látni, gondolataival azonosulni.
Igazi hangulati felüdülés az 5. számú elbeszélés – akár ma is történhetne, ebben pl. volt szerepe a nevetésnek. És bár Milike meg Guszti a két főszereplő, nekem mégis Ábris az, a nyugalmazott gavallér levéltáros, azért az egyszavas mondatáért, amivel feloldotta az egész elbeszélés alatt felgyülemlő feszültséget…
A 2. számú ismét egy meglepetés, biztos számtalan szerzőnek adott az élet vagy a fantázia hasonló témát, de én azért a titokért kedveltem meg, ami a novella mélyén vonult végig, és annyira nyílhatott ki, amennyire azt az olvasó akarta/engedte… ez szerintem egy igen intelligens megoldás, még ha nem is a gyűjtemény legsikerültebb darabja is, de nekem emiatt értékes.
(Nem egészen illik ide a 8. sz. a Naplótöredék rész, de figyelemre és tiszteletreméltó az író háborúhoz való viszonyának az őszinte kifejtése.)
Szívhez szóló és szívbe markoló írások – szeretnék még több ilyet olvasni.
Az pedig, hogy egy-egy történetben hol, és milyen szerepben jelennek meg a gyertyák – még megérné, hogy leüljünk ezek mellé a novellák mellé, elmolyolni, összehasonlítgatni… érdekes, hogy mennyire elveszett a gyertyák egykori sokféle és fontos szerepe, ma a világítás-pótlásán ill. a még ritkább kellemes hangulatteremtésen kívül, szinte csak a temetéssel, halállal kapcsolatos helyzetekben kap szerepet.
Azt is kedvelem még Fekete István írásaiban, hogy nagyon fontosnak, mondhatni elengedhetetlen tartozékának tekinti a nőt. Legyen az öreg, fiatal, menyasszony, feleség, anya, dadus, leány, unoka, magányos, férjezett vagy akár özvegy… Biztosan szeretettel fordult feleségéhez és az életében felbukkanó nőkhöz.
Ez volt az egyik olvasásom @Lahara Olvassunk Fekete István könyveket! c. kihívására
Kedvencnek jelöltem...
Ajánlott bejegyzések: