Szívet melengető könyv…
Olyan szeretetet és melegséget árasztó, mint egy fészek.
Egy nagyszülői-ház-fészek, ahol puhaság, szeretet, biztonság vesz körül, és jelenti azt, hogy jó helyen vagy.
Így ölelnek körül a gyerek Tonino őszinte szavai, s miközben olvasod a történetet, rájössz, hogy neked is ilyen volt a nagyapád. Szigorú, szikár ember, de mégis engedékenyebbnek tűnt, mint a szüleid. Hol mesét olvasott, hol ilyen-olyan házi/kerti munkára okított. Vagy megengedte, hogy belenyalj a pincében a „piros” borba, vagy mindig rejtett diót a zsebe, pár forintot fagyira, körhintára. Úgy tudott fát oltani, hogy az egész falu felkereste, ótcson, má' neki hol egy orgonabokrot, aranyesőt, diót, barackot; és persze fát ültetett, almát, szilvát, meggyet, mondolát, mogyorót, barackot, de legszívesebben körtét és gyiót…
Tonino gyermeki bölcsességgel és tiszta egyszerűséggel igazodik el a felnőttek világában, és szíve szeretetével érti meg a körülötte bonyolódó emberi sorsokat. Meleg szavakkal meséli el mindezt nekünk, és örömmel vagyunk részesei örömteli vagy éppen bánattal teli történeteinek. Szerettem olvasni, szerettem érezni, hogy a bajok ellenére a dolgok mégis jóra fordulnak, bár megtörténik a visszafordíthatatlan – a kisfiú mégis, a szomorú emlékek ellenére éppen annyi humorral képes ezeket a visszaemlékezéseket elénk tárni, hogy mindvégig érezhető az irántuk érzett tisztelet, és hogy azzal nem sérti a meg a nagyszülők emlékét szülei szemében.
El kellene olvasni a gyerekeknek, és bizony, nekünk felnőtteknek sem haszontalan olvasmány. Figyelmeztet, hogy nemcsak a rohanó életünk és a munkahelyünk van, ahol teljesíteni kell, hanem van egy kis fészek, ahol szintén „teljesíteni kell”, mindenek előtt szeretetből/szeretettel és emberségből/emberséggel.
Örülök, hogy Felice-nek, azaz Boldognak nevezte el Ottaviano apó a fát, hiszen ez a cseresznyefa végül megmentette a családjukat a széteséstől, talán nem túlzás, ha azt mondom, újra összehozta Tonino szüleit, segített nekik túlélni életük nehéz szakaszát, és tanúja lehetett a család további boldogulásának. Igaza volt Toninonak, hogy küzdött érte, azt gondolom, ez fontos, mert így bizalommal nézhet a jövő felé – először a húgának adja tovább mindezt, és aztán még ki tudja?
Szép mű, kár a rémisztő rajzokért. De ha nagyon belemerülök, és elnézegetem, akkor még meg is értem, a miértet – de annyira rémisztőek, hogy nem nézegettetném egy gyerekkel túl sokáig.
Az írónőről nagyon kevés dolgot találtam: Angela Nanetti Bologna mellett, Budrioban született 1942-ben. Iskoláit Bolognában végezte, középkori történelemből diplomázott. Több évig tanított pescarai iskolákban felső tagozatosakat, középiskolásokat. Publikálni a nyolcvanas években kezdett, amikor didaktikai szövegekből álló antológiát jelentetett meg felsősök részére Üzenetek a palackban címmel. Jelenleg gyerekkönyv-íróként tevékenykedik. Első kiemelkedő műve egy rövid regény, az Adalberto feljegyzései címet viseli, amelyben könnyed és ironikus stílusban ír a kamaszok fejlődésének problémáiról. Ezt az első művét több is követi az Einaudi Kiadónál, melyeknek a társadalmi és személyes kapcsolatok lesznek a központi témái, főszereplői pedig a kamaszok. 1995-ben otthagyja a tanítást, és kizárólag az írásnak él.
Leghíresebb és legsikeresebb regénye a Nagyapám egy cseresznyefa volt (Magyarul: Nagyapó a cseresznyefán); 15 országban jelent meg. 1998-ban ezért a regényéért elnyerte a Cento Díjat.
1985-ben elnyerte az Andersen díjat, 2000-ben és 2003-ban az év legjobb írója Olaszországban. 2008-ban kiadót vált és az Einaudi után a Giuntinál publikál. 2010-ben is Cento díjjal tüntették ki az Eső társasága c. regényéért. Forrás: http://it.wikipedia.org/wiki/Angela_Nanetti
Az írónő honlapja: http://www.angelananetti.it/
___________________________
A könyvet a Ne felejtsük őket! Olvasás nagyikról és nagyapákról… c. @galambdúc kihívására olvastam.
Idézetek:
A nagymama szerint [nagypapa] a falu legszebb fiatalembere, és neki keményen kellett küzdenie, míg sikerült megfognia. Lehet, hogy a nagymama túloz egy kicsit, mert annyira szerelmes volt bele – ez még most is látni való.
Amikor a mama született, a nagypapa álló nap ünnepelt, be is rúgott, ezt is a nagymamától hallottam. Aztán kiment a kertbe, és elültette a cseresznyefát.
– (…), de ha a nagymama annyira szerette a libákat, miért ne változhatott volna libává?
Mama nem tudott semmilyen okos válasszal előállni, csak annyit mondott, hogy ez lehetetlen.
– De miért?- erősködtem.
– Mert lehetetlen – vágta rá. – A nagymama az égben van.
Én viszont hosszas töprengés után arra jutottam, hogy ha mindaddig nem halunk meg, amíg szeretnek bennünket, ahogy a nagypapa mondta, viszont a halott személyt nem lehet látni, akkor ez azt jelenti, hogy átalakul. És ha átalakul, miért ne változna olyasmivé, ami nagyon kedves volt a szívének. A nagymamából ezért biztosan liba lett.
Amikor a következő szombaton meglátogattuk a nagypapát, beszéltem neki erről. A cseresznyefa alatt ült a napon, bár nagyon hideg volt.
A mama bent a házban rakott rendet, én meg a nagypapa mellé telepedtem, és elmagyaráztam az elméletemet. Csöndben, nagyon figyelmesen végighallgatott, és a végén megsimogatta a fejem.
– Tudod, én is valami ilyesmire gondoltam. És én mivé változnék?- kíváncsiskodott.
Efelől semmi kétségem se volt.
– Cseresznyefává.
– Hát te?
– Ezen még nem gondolkodtam, de talán szívesen változnék madárrá. Akkor eljöhetnék hozzád és megehetném az összes cseresznyédet!
Márciusban Alfonsinának gyönyörű kislibái lettek, és nagymama azt kérte, hogy a nagypapa mutassa meg neki őket. Olyan boldogan nézegette a kislibákat, hogy a nagypapa azután be-bevitte a seregletet egy kicsit a szobába, az ágy mellé.
Nagymama egyenkint a kezébe vette, lassan megsimogatta, aztán visszatette a kosárba őket. Olykor mintha elbóbiskolt volna mellén egy kislibával, és az is elaludt a jó melegben, Alfonsina meg ott álldogált, és nézte őket. Egyáltalán nem volt féltékeny.
Ez az utolsó emlékem Teodolinda nagymamáról.
Karcok:
andalgocia
Kár, hogy én soha nem lehetek nagyapa. A nagypapák, az én elképzeléseimben, a legjobbnak számító titulussal büszkélkedhetnek.
– Papus, már mondtam, hogy ne maradj itt egyedül, nem tesz jót, mindenfélét a fejedbe veszel…
– És hová kéne mennem? – tudakolta a nagypapa. – Talán hozzád?
– Igen, gyere hozzánk! – rimánkodtam.
Ottaviano nagypapa elmosolyodott, és megsimogatta fejem.
– Tudod, mi történik az öreg fákkal, ha átültetik őket? Meghalnak. Mondd meg anyádnak.
– Megyek! – kiabálta a nagypapa, egy nagyot lépett, és a konyhában termett.
Cilindert viselt, csálén állt a fején, hozzá fekete szemüveget és krumpliorrot, meg piros pöttyös nyakkendőt. (..) majd megpukkadtunk a nevetéstől, a mama meg én.
Ajánlott bejegyzések: