Írásom bekezdésnyi váza akkor született, amikor elolvastam ezt a Tóth Krisztina kötetet; most rendbetettem, és feltettem @stancili1 irodalmi pályázati polcára:
Pulzus-, perc- és kilométerszámláló
Tóth Krisztina: Vaktérkép-Életvonal ébresztette hangulatösszesatírozás…
"Meghalt Kádár János" ébredt fel erre a hírre a győri orosz tábor valahányadik napján. „Ma nem lesz tanulás” érkezett a következő. Szívének az első hír miatt nem volt sok ideje elnehezedni, és persze hogy örült a másik hírnek is. De most egész más miatt volt dolga szívének…
Félig-meddig most jött össze egy fiúval, életvonaluk egy határvonalán, lépni-vagy nem-lépni helyzetben, virágzásba borulni, vagy idejében letorkollni azt, mi éppen valamivé fejlődhetne…
„Meghalt Kádár János”, és „Ma az orosz táborban nem lesz tanulás”.
Mindenki foglalja el magát csendben, ne tegyen semmi kirívót. A lány mindenben megfelelt ennek a kérésnek. Kellett is most, és jól is esett neki ez a csend – és nemcsak neki. Szívében pár napja megjelent az egyetemista srác. Aki leruccant ide, hogy ellássa a stúdiós munkákat, és hogy kipihenje az előfelvételiseknek akkor kijáró egyéves katonai szolgálat nyűgeit.
„Meghalt Kádár János”, „Ma az orosz táborban nem lesz tanulás”, „Senki se tegyen semmi kirívót.”
Azért ez utóbbit, a nemtenni-semmi-kirívót ők ketten kénytelenek voltak csendben megsérteni. Rá kellett ébredniük, hogy van-e valami kettejük közt. Félénk találkozás, félénk visszahúzódás a stúdiószobába, ahol talán Sting, vagy a Dire Straits zenéjét vették fel. Csendben csordogált az a titokzatos szerelemerecske, amely folydogált, és elérte, úgy néz ki, mindkettőjüket. Vékonyka volt, félénken csörgedező, először nem mert útnak indulni, aztán mégis lehetőséget kapott a nagy és diszkrét türelemnek köszönhetően. Talán nekik pont jó is volt, nekik és az érzéseknek éppen kapóra is jött, a „Meghalt Kádár János”, „Ma az orosz táborban nem lesz tanulás” és a „Senki se tegyen semmi kirívót” – mert enélkül sosem jönnek rá, hogy milyen a kettejüket egymáshoz terelgető szerelem. A lány is rájött arra, hogy igen, ez egy bátortalan szerelem, ami bontakozott, bontakozott, de aztán az ész dolgozott és legyőzte: bátortalanul jött, jól körültekintett, végül mégis megszakadt.
Az együtt megélt, közös, kitörölhetetlen élmények azért még hónapokig elkísérték őket. Éjszakai nagy éhezés, menzaajtó kinyitás, jó nagy bekajálás, éjszakai üres szoba keresése a hatalmas épületben… Nem, nem azért… pusztán a lelkek megpihenésének, annak az intim pillanatnak, milyen az, amikor egymás mellkasán pihenik ki az egymás iránti elfojtott vágyakat, érzelmeket, a többszöri egymásfelé-nézést, az odaindulást, amit valami láthatatlan kéz fékez le hirtelen és állandóan, és húz az ellenkező irányba. Csendes zenehallgatások a stúdióban, és csendes egymásmellettiség a felhúzatlan, fojtó, de mégis megnyugtató párnákon. Ahol Edina majdnem kimondta, hogy ő ezt szeretné. Izgalmakkal, még inkább feszültséggel, idegességgel teli hazaindulás előtti pillanatok, a csak már fel-fel a vonatra, le ne maradjon és el innen, ahol ennyire kategorikusan kimondta, hogy nem, pedig valójában nem is hitte el.
A vonat átkattogott vele az ország másik végébe. Hazaérés után szomorkásan telt a nyár. A lány valahol belenyugodott tévedésébe, de olykor elmélázva jutottak eszébe a leheletnyi érzelem első napjának mondatai: „Meghalt Kádár János”, „Ma az orosz táborban nem lesz tanulás” és a „Senki se tegyen semmi kirívót”. Nem volt aznap semmi kirívó, csak számukra volt mindez kirívó és különleges.
A kamasz lány, talán először élte át igazán azt, hogy minden kialakuló szerelem valahol vaktérkép, tapogatózás, titokzatosság a semmiben, ahol egy-két folyó vonalának, tavak, városok nyomának látszó oroszkönyv, pulcsiujj, póló, bugyi, hajszál, bajuszfoszlány, kazetta, hátizsák, vonatsín, motorkerék-féknyom jelentik a tájékozódást. És ezen a vaktérképen csordogáló szerelemerecske jelöl ki számukra egy lehetséges életvonalat, persze nem olyan karakteresen mélyet, hisz a vaktérképen elkövetett tévedés egy radírral egyszerűen kivehető. Nyoma persze marad, maradandó és éles véset is lehet, még ha nem is feltétlenül tragikus. Jó, talán egy picit az, tragikus, hisz a rosszul, és át nem gondoltan kimondott szavak egyszerre mindent elvághatnak, és végül el is vágtak.
Mélyet sóhajt, miközben elgondolkozva csomagolja megszokott hátizsákját. Eltelt a nyár, holnap költözik a kollégiumba.
Nyárutó ízű, szőlőszagú már ez a csomagolás.
Vaktérkép. Életvonal.
Vaktérképen az életvonalak.
„Meghalt Kádár János”, „Ma az orosz táborban nem lesz tanulás”, „Senki se tegyen semmi kirívót”.
Nyárutóízű és szőlőszagú mosoly.
Csengetés.
Ott áll a küszöbön Zsolti.
Motoros sisakban.
Vaktérképen ez jelentheti az ország közepét.
Reményt adott Edinának ez a megjelenés. Titkon talán mégis remélte, hogy vaktérképen esztelenül, érzelmektől túlfűtötten száguldani nemcsak kizárólag életvonalakat megszüntető, és kettévágó döntés lehet, még ha ezeknek mindig ottmarad is a nyoma, mégsem jelent feltétlenül életvonalveszélyt, hisz ott van a másik eshetőség is, amely veszélyes, mert csak ez zakatol, kattog, zsong Zsolti fejében: „Motoron észveszejtően gyorsan száguldok hozzád, egyenesen Dorogról, Kedvesem”. Veszélyes, de egyáltalán nem kell tragédiaként megélni, ha egy fiú szeret.
Esteledik.
Elment, valahol kétkeréken az autópályákon száguld most az autók között.
Hazafelé, el tőle.
Itt van előtte a kazetta – azt mondta, azért jött, hogy amit még Győrben megígért, elhozza neki. A lány nézi-nézi, most hallgassa meg? Mikor olyan jó a csend? Olyan jó rá gondolni, aki száguld Vele-teli szívével… félve-remegve vallotta be magának, hogy neki is teli a szíve, és ez annyira jó…
Beteszi a kazettát, megszólal az ismerős zene; visszaidézi a klubszoba nem oly rég megélt, kettesben töltött hangulatát…
Edina hallgatja, de közben nem rá gondol, inkább erre az egész helyzetre, hogy el sem meri képzelni: a mai nap, a kazetta, a vállalt veszély – mindez érte volt…
Eszébe jut az utolsó napjuk, a győri pályaudvar, ahol elváltak, és ahol Zsolti már olyan jól ismerte Edinát, mint ahogyan egy kamasz nem ismerheti eléggé még önmagát. Mosolygott Edina elutazás miatti izgalmán, idegességén. Ilyenkor dilis, hülyeségeket mond, a srác végig a háttérbe húzódva, de a lány mellett létezve mégis értette, mi is játszódik le benne. „Sündisznó vagy, tüskés, és szúrsz – válogatás nélkül” – de Zsolti ezt nyugodtan, szemét résnyire összehúzva viselte.
Edina elmosolyodik az emléken.
Ekkor véget ér a kazetta egyik fele. De a szalag még forog tovább.
Tik-tak, tik-tak.
Mi ez?
Tik-tak, tik-tak…tik-tak-tik-tak-tik-tak
Tiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktak…
A zenének vége lett, de a felvételnek nem.
Egyszerre csak Edina benn van Zsolti szobájában: innen elment, de a lány mégis nála van. Ott a szobájában, és hallja ébresztőórája ketyegését. Bekerül a szobájába, bekerül az életébe, ott van ruhástul elheveredve Zsolti ágyán – pedig ezt nem is akarta, eddig mindene tiltakozott; és most mégis ott van nála. Vele.
Elmosolyodik.
Tik-tak, tik-tak.
Ott van vele.
Ott vannak együtt.
Tik-tak, tik-tak…
Nyugalom.
Tik-tak…
Kap egy darabot belőle.
Mosolyog, végre vele lehet.
Tik-tak, tik-tak.
Vagy mégsem?!
Akarja ő ezt?
Tiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktak…
Tiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktak…
Tiktaktiktaktiktaktiktaktiktaktiktak…
Tiktaktiktaktiktaktiktak…
Tiktaktiktak…
Akarja ő ezt!
Hallja már belülről…
Megnyugodott…
Tik-tak, tik-tak…
Mégsincs a fiú ott, amikor a lány azt gondolja, hogy végre vele van.
Tiktaktiktaktiktaktiktak…
Tiktaktiktak…
Mert épp hazafelé tart tőle!
Tik
Tak
Katt!
Csend.
2010.11.12.
2011.08.16.
Kapcsolódó könyvek: Tóth Krisztina: Vonalkód
Ajánlott bejegyzések: