Tokaji Zsolt: Hova mennek a kacsák?

 Zabhegyező utalások ide vagy oda, nekem tetszett; bár már nem kamaszként olvastam, emiatt talán nehezebb volt alkalmazkodni az elején iszonyatosan tömény szlengszöveghez, de ahogyan haladtam előre, úgy kezdett nyugodni a történet, és tisztulni a szöveg…
Nem kell azt leírnom, hogy kamaszok mindig is léteztek, problémáikkal, hóbortjaikkal együtt. És ezek a problémák/hóbortok stb. – hiába telik az idő – megmaradnak, megütköztetik a kamaszokat az őket körülvevő világgal. Talán annyiban különbözik csak ez a könyv az én kamasz koromban történtektől, hogy az alkohol, a felelőtlen, átgondolatlan, vakmerően alkalmazott szex, a cigi stb. okozta kísértések azóta megszázszorozódtak, és új kísértések léptek melléjük azonos intenzitással: őszinte megdöbbenéssel olvastam, hogy a mai fiatalok szórakozásának alapvető elősegítője kísérője az alkohol, a dzsoint és az egyéb drogok; ehhez jön a gátlástalan szex, szinte partnerválogatás nélkül, akivel, és amikor sikerül, Csak nehogy magányosan teljen az idő! kétségbeesett felkiáltással… ezek mellé sorakozik még a majdmindennapos éjszakázás, az esti szabadidőbeli bárban üldögélést kísérő ivás, a plázában lógás… az én fiatalkoromban ezekre egyáltalán nem volt idő és lehetőség sem – igaz, hogy én burokban kollégiumban éltem, ahonnan gyakorlatilag sehová sem volt egyszerű a kimenő. Az olvasás közben végig úgy éreztem, hogy ezek a fiatalok mindkét oldaláról égetik a gyerty cigit, és éreztették azt a tapasztalatféleségüket, hogy jobb mindent most és azonnal kipróbálni, mint óvakodni a következményektől; nem kell következményekkel törődni, mert azt, ki tudja megélik-e? Tombold ki magad ma igazán, mert ki tudja holnap mi vár rád? Vár-e rád valaki, valami?
Szörnyen magára hagyatottnak éreztem az öt főszereplő fiatalt; gondok a családban, mindegy, hogy egyedül neveli gyermekét az adott szülő, vagy családban élő gyerekről van szó, a hangsúly a -magány_on van – ez a magány sodorja őket egymáshoz, hogy tegyenek ez ellen az állapot ellen, együtt lógnak, amíg idejük engedi. Felmerült bennem a többi osztálytárs és az osztályfőnök, vagy egy akármilyen támogató tanár hiánya, talán az ő helyükre lép be a pszichológia szakos hallgató: Virág – ez nekem elképzelhetetlen, hogy egy osztály részeként így elszigetelődjön öt ember, akikben annyira különleges és közös nincs is – hétköznapi, normális gimnazista kamaszok, akiktől nem kell félni vagy óvakodni, ne adj isten távol tartani magunkat. Mindegyiknek van bogara, de több pozitív tulajdonságuk van, mint negatív. A negatív tulajdonságaik pedig érdekes, hogy akkor jönnek elő, amikor együtt van a banda…A banda, ahol a magányt, unalmat elütni jó, de nem építő jellegű a létezése a társaság számára, így előbb-utóbb fel kell bomlania. Pontosan megérzik ezt a gyerekek is, ha folyamatosan önpusztító és önmaguknak ellentmondó dolgokba kezdenek, akkor ez a társaság egyszer csak szétrobban. Emiatt egyenként elkezdenek ezzel talán öntudatlanul is foglalkozni, és megoldást keresni – a megoldás pedig elveszíteni a banda fejét. De ki meri ezt neki megmondani? Aztán valahogy ez is – a társaság természetes fejlődési fázisain átmenve – kialakul – a „vezér” nem hülye, sőt! Intelligens, okos, érzékeny fiú, tragédiákkal a háta mögött; meg nem értett, nehéz természetű személyiség, mégis jól ellavíroz az életben – magányosan. Kellett neki ez a banda, ahol társakra lel, ahol a kapocs az őszinteség – és ahonnan egy idő után az őszinteség hiánya végett kiesik a kapocs, és így szétesik a banda. Tragikus a vég a banda feje szempontjából, viszont nem végződik szomorúan a banda tagjai szempontjából. Ők elkezdhetik élni reményekkel, tervekkel, esetleg lelkesedéssel, bizalommal teli jövőjüket a későbbieken.
Viszont azért el is szomorított a vége, őszintén sajnáltam, hogy Artúr örökre szerető társ nélkül marad, talán mert Zek későbbi sorsára lettem volna a leginkább kíváncsi! (?)
Ugyanakkor reményt is keltett bennem, hogy mégsem elveszett és reményt vesztett ifjúságról van itt szó, mert mégis sikerül valahol valamennyi értékre rátalálni; úgy érzem, a regény végére bebizonyosodott, hogy a linkség, a szleng alkalmazása csak az ő legalkalmasabb álcájuk rejtőzködni, de igazi arcukat is sikerül majd felfedni, ha pl. őszinték először saját magukhoz, és később a környezetükhöz. Valahogy úgy érzem, hogy a beszédük is, és a társaságba tömörülésük is egyfajta védekezés volt részükről a közvetlen környezetükkel szemben: akár a családtagokról, osztályfőnökről, osztálytársakról is legyen szó.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy amiket itt leírtam, nem egyfajta általánosítás napjaink kamaszairól, hanem a regénybeli kamaszokról kapott képek alapján ébredtek bennem, úgy, hogy jómagam is elég régen, kb. huszonéve voltam kamasz, és nincsenek még ilyen korú gyerekeim sem, sőt jelenlegi környezetem is híján van belőlük..
Visszatekintve eddigi életemre nagyon is aktuálisnak és igaznak tartom a könyvet indító Wilhelm Stekel idézetet, miszerint: „A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.”

Amúgy Ivett a kedvencem, ő közel áll hozzám, Zeket is szívesen megismerném, de meglehet félnék a szélsőségeitől, amúgy őt is kedveltem, meg Vincét is és NagyBét is, de a lányoktól nem voltam nagyon elájulva… a fiúkban több fantázia volt…

 *****

Wilhelm Stekel idézet: „A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért érett ember alázatosan élni akar.”

 http://www.centrostudipsicologiaeletteratura.org/stekel.html

http://www.aktiv-analizis.hu/docs/stekel_freud_dreams.pdf

Idézetek:

Elárulom neked a titkot, Virág kedves. Teljesen üres lap nem létezik.

oldal

Zekbe nem lehet az ember szerelmes. Nem hagyja. Ha szerelemmel akarod megkötni, leráz, beléd rúg, elmenekül… Ő a szabadságra vágyik, egy olyan világról ábrándozik, ahol nincsenek kötöttségek, nincs suli, nincsenek szülők, nincsenek nemek és nincsenek igenek sem. A totális szabadság…

oldal

– … regény számomra elsősorban nem erről szólt. […] nekem a hazugságról meg a képmutatásról szólt. Te is mondtad, amikor a kacsák először szerepelnek, Caulfield a vén hülye tanárával beszélget, aki egyébként még szerette is a srácot. Kevesen voltak így vele. Ő viszont elkezd a kacsákon gondolkozni. Másodjára meg ott a taxis, aki nem érti, hogy a srác miért buzerálja őt ezzel a témával. Nos, mi a közös ebben a két fószerban? Hát az, hogy felnőttek, és fingjuk sincs arról, hogy hova mennek a kacsák. Caulfield az egyik esetben szóba sem hozza, a másikban meg ráhagyja a dolgot. Szerintem az úgymond felnőttek le se szarnak bennünket, kurvára nem a valódi problémáinkkal foglalkoznak, és közben mi azt tesszük és olyanokon gondolkozunk, amikhez közük sincs, ha meg úgy tesznek, mintha érdekelné őket, akkor hazudunk nekik valamit, amit hallani akarnak, vagy rájuk hagyjuk a marhaságaikat…
– De mit jelentenek a kacsák? – makacskodott Virág.
– Még mindig nem érted? – kérdezte Zek. – Minket például elég alaposan ismersz már. Rendszerint itt ülünk vagy a plázában, esetleg a Rush-ban. Hozzátartozunk a képhez. Legtöbbször fel sem tűnünk senkinek. Néha viszont zajosak vagyunk, és akkor legszívesebben kibasznának bennünket, de a legtöbbször beleolvadunk a környezetbe, hozzá tartozunk. Ha viszont nem vagyunk itt vagy a többi törzshelyünkön, senkinek sem hiányzunk, senki nem keres minket. Talán csak Holden Caulfieldnek jut eszébe feltenni a kérdést egy ilyen, a felnőttek számára hót jelentéktelen dologgal kapcsolatban. Sőt, ő még utána is jár, de nem kapja meg a választ

oldal