Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Nagyon szépen indult, és igen felkeltette az érdeklődésemet, de a vége elromlott; pl. nem szeretem az ilyen Oscar-díj-átadó gálán felhangzó köszönetnyilvánításhoz hasonlító számadást tartalmazó névsorolvasást.
Nagyon jó ötleteket vetett fel az írónő, mégis olvasásom kezdetén nagyon hullámzott a könyvhöz való odafordulásom, egyszer be akartam csukni, és ki sem nyitni többé, máskor meg oldalakat olvastam fel a férjemnek hangosan…
Nagyon szépen használt szavak (bár amikor ilyeneket írok, mindig eszembe jut a fordító nem kis érdeme: Tótfalusi Ágnes kitűnő munkát végzett), nagyon szép stílus, az írónő nagyon szépen ír. Sok rész van benne, ami különösen tetszett.
Szóval nagyon jól indult a könyv, aztán a közepe után kicsit unalmassá vált; kicsit besokalltam, amikor megmagyarázta a cím jelentését; én nem szeretem az ennyire szájbarágós könyveket; zokon vettem, hogy az író annyira nem tekintett partnernek engem, az olvasót, hogy megengedte volna, az elmélázást. Szeretek én elgondolkozni a regényekben bizonyos dolgokon, és én megmagyarázni, kitalálni – még ha hibásan is hogy mi van a szavak mögött, sorok között.
És haragudtam a végéért, igazán nem (így) kellett volna: ezzel a temetőt idéző kántorbúcsúztatóval véget érnie – nekem nem illett a könyv eleganciájához. Merthogy az. Nagyon elegáns. A főszereplő munkájának közönségessége, hétköznapisága ellenére egyáltalán nincs híján az eleganciának. Nagyon tetszett Paloma, a kislány, aki elegánsan viseli az őt körülvevő kicsinyes, érték nélküli, nagyzoló világ falósejtjeinek támadását, elegánsan áll ellen, és még a francba is elegánsan tudja elküldeni undok nővérét. Egyébként képzeletemben pont olyannak képzeltem Palomát, mint az írónőt, amikor megpillantottam a neten egy fotón. Másik kedvencem Manuela, a portugál bejárónő, aki mindig elegánsan szervírozott, finomabbnál finomabb sütijeivel érkezett meg, és kifinomult stílusban magázódott egyetlen barátnőjével, Renéevel. Ezeket a részeket nagyon kedveltem. Nagyon szimpatikus volt Renée Lucienhez, a férjéhez fűződő szerelme: ahogyan tisztelettel visszaemlékezik rá. És nagyon elgondolkoztató, mit tehet az emberrel a kultúranélküliség vagy akár nevezzük gyökértelenségnek is – egy és ugyanaz. Talán, ha ezeken elgondolkoznánk manapság, kaphatnánk arra választ, hogy mi lehet az oka az oly sok csellengő, az élet értelmét nem találó gyereknek?

És aztán mi is ez? Egy felnőtt regény? Egy felnőtt mese? Egy meseregény felnőtteknek? Bármelyik is, tetszett, de elsősorban a stílus miatt, viszont a „_hihetetlen és lehetetlen süniKért_” elveszek egy csillagot. Nincs ilyen rejtőzködő tálentum, egy ilyen széles látókörű zseni, egy ennyire olvasott és kiművelt házvezetőnő – még Párizsban sem. És nincs ilyen tizenkét éves zseni kislány sem, akit ilyen mély lelki alapon foglalkoztatnak az élet problémái, hogy azok megoldatlansága láttán inkább az öngyilkosságot választaná – főleg nem egy gazdag elit család tagjaként felnövő gyerek. Nincs ilyen gazdag sem, ilyen jó lelkű gazdag, mint Kakuro, aki a többi gazdagtól ennyire kirívó viselkedést kezdeményezne, aki önkéntelenül felfigyelne a környezetében élő elesettekre (mert akkor, miért nem a hajléktalan?), és akinek ilyen jó orra, vagy ilyen éles szeme lenne a rejtőzködő, a csendesen meglapuló műveltségre. Kizárt.
Számomra most ezek miatt nem hiteles ez a regény, emiatt nem kaphat 5csillagot sem.
Mert ha igen, ha csak egy ilyen pozitív értelemben deviáns is akad, akkor én most nagyon megbuktam az élet iskolapadjában vizsgázva. De akár így, akár úgy is van, a könyvet el fogom még olvasni, mert megéri. Megéri elolvasni újra, amikor már a cselekmény másodlagos, amikor már jobban oda lehet figyelni a sorok közti gondolatokra… És hát nagy pozitívum, hogy benne van az igazság és a szépség keresése – ami számomra egyet jelent a kultúrával.
A végén is elgondolkozom sokszor – szegény Renéenek, aki bűntelenül élt, mért kell
azért a mosodai esetért azzal bűnhődni, hogy végül ugyanannak a mosodának a furgonja okozta a halálát?

A könyvet az „Olvasol és segítesz – Japánon” c. felhívás keretében vásároltam (http://moly.hu/bejegyzesek/olvasol-es-segitesz-japanon) és @msrados "Olvassuk el a japán akcióban vásárolt könyvünket!" c. eseményfelhívása keretében olvastam el.

 Még hozzátenném, hogy idealisztikus, és általában optimista időszakaimban hiszem, ill. hinni szeretném, hogy mindenki számára eljön egy Ozu úr, aki mindenkiben meglátja a benne rejtőző sündisznót.
És azt is, hogy ha választani kellene a holland és itáliai festészet között én nem a holland mellett döntenék, és semmiképpen nem tenném Vermeert Michelangelo elé, pedig az előbbit is kedvelem…

Karcok: