Takeshi Kitano: Fiú
”Nem könnyű dolog gyereknek lenni Japánban…” – ez volt az első gondolat, ami felszállt sóhajként a lelkemből már az első novella elolvasása után…
Nehéz lehet már kora gyerekkorban megtanulni, mi az: belülről tűrni – elviselni a tanári pofonokat, ütlegeket, vagy akár az iszákos apa borgőzös szekálásait, szó nélkül, szemlesütve hallgatni.
3 gyerek (pontosabban kétszer három) – 3 történet: ahol a szereplők: Mamoru (és bátyja Shinichi), Toshio (és bátyja Hideo), Ichiro (és véletlenül szerzett alkalmi „idegenvezetője” Jun/Yoko) megpróbálnak élni, beilleszkedni, hacsak egy valamiért is, de igyekeznek lelkesedni, legyen az a futás, a csillagászat vagy a történelem, ami megadja számukra a csekély vigaszt és örömöt ebben a jó nagy adag szomorúsággal, szenvedéssel, kirekesztettséggel, kamaszkori botladozásokkal, szerencsétlenkedéssel, fájdalommal teli életben; ott, ahol talán a felszabadultság érzését egyetlen egyszer sem érezhetik át…
Ami tetszett, hogy nagyon képletesen ábrázolta az író a testvéri összetartozás, szeretet, óvás, bátorítás jelenségeit, ill. azt, amikor a kisebb testvér szeme rányílik arra, felfedezi, hogy a báty tulajdonképpen ugyanolyan problémákkal küszködik, és hasonlóan védtelen, mint ő maga…
A kisebb gyerekek karaktere sokkal kidolgozottabb, a nagyobbakkal viszont van problémám: túl érzelgőseknek vannak ábrázolva, gyakran sírnak, gyakran érzékenyülnek el könnyekig – ez tőlem távol áll. Különösen az utolsó novella főhőse botladozik és szerencsétlenkedik túlságosan sokat – ez már nekem fájt; úgy éreztem, a nagyobb, kamasz srácok túlságosan eltévedt, kerengő-lényekként jelennek meg előttünk, akik az első fenyegetésre apróra húzzák össze magukat, és emiatt morzsányi hősök lesznek: morzsák, amik véletlenül pottyantak oda, ahol épp vannak, észrevehetetlenül, jelentéktelenül léteznek, és azok is, mert észrevehetetlennek és jelentéktelennek is akarnak látszódni… Így élnek, örök félelemben: mi van, ha közelít egy hatalmas madár, és felém kap a csőrével? És még ha ez meg is történik, elnézést kérnek… nagyon kemény sors ez egy gyereknek, van egyáltalán remény, hogy ne legyen kisebbségi érzése? merült fel bennem…
Kivételnek tekintem ez alól az első novella "futóbajnok" kissrác alakját: Mamoru-t; talán neki van a legerősebb jelleme – emiatt nekem az első novella, a Bajnok kimonóban című lett a kedves; a második, Csillagbölcső c. novellában az apához fűzött erős ragaszkodás volt figyelemreméltó, ebben a novellában nagyon mélyen benne van a fájdalom, és úgy érzem, hogy ez benn is maradt: annyira mélyen lehet ez az érzés elásva az íróban, hogy nem sikerül felszabadulnia, nem sikerült kiírnia magából…
És most én, ezzel a nehéz szívvel és lélekkel, ami feszít itt belülről, mit kezdjek?
Miért marad ez a feszítő érzés bennem továbbra is? A tragédia az, hogy nincs is ebből a reménytelenségből egy jófajta kiút: a csillagászgyerekek ábrándjai, hullócsillagként alszanak ki és esnek a mélybe, a Szíriusz megszemlélése csak pillanatnyi boldogság, (de legalább addig az), de arcukba vág a jeges szél; a templomok történelmi atmoszférájának beszippantása is csak alkalmi, és a szomorúan kopogó eső valahogy azt sugallja, hogy sajnos, a rideg apának lesz igaza: a kamasz fiú nem valósíthatja meg álmát, és ezzel együtt önmagát.
Tisztelet a fordítónak, Lázár Júliának, aki nagyszerűen fordította le az írásokat, mert nagyon át tudta adni a "magánytól körülövezett, hangtalanul ordító csend" a hangulatát…, ahol „láthatod”, mennyire fontosak egy ilyen létben a belső monológok, a vívódások önmagaddal…
A kötetet @msrados Olvassuk el a japán akcióban vásárolt könyvünket! eseményfelhívására jelentkezve olvastam el. Köszi a biztatást!
http://moly.hu/ertekelesek/770697
Idézetek:
Gülünagyi a bolt hátsó részében üldögélt, sötétvörös mellényben, rajta gomba nagyságú bolyhokkal. Nyögdécselve állt fel és lépett oda a gyerekekhez, akik éppen a különböző nagyságú epernyalókák közül próbáltak nyerni egyet valamelyik játékon. Gülünagyi általában másik nyalókát adott, és nem azt, amit kihúztunk. Ha nyerő tombolajegyet húztunk, akkor meg azt mondta: – Ja, ez nem érvényes! – és elhajította. Mégis mind ide szerettünk járni.
p. 17. Scolar, 2009. (Bajnok kimonóban)
A bátyám korához képest apró termetű volt, és szemüveget viselt – az ember inkább nézte volna tizedikesnek, mint végzősnek. Menet közben olvasott, úgy nézett ki, mint Kinjiro Ninomiya híres bronzszobra.
p. 21. Scolar, 2009. (Bajnok kimonóban)
Általában a bátyám levetett holmiját hordtam, de évente egyszer, a sportnap előtt, mama vett nekem egy vadonatúj tornaruhát. Fehér rövidnadrágot, fehér, rövid ujjú trikót, és a halom tetején ott virított a piros-fehér, kifordítható fejpánt, ötszög alakra hajtogatva. Nem vettem elő, csak megszaglásztam, ahogy kölyökkutya fúrja az orrát az etetőtálkába.
p. 23. Scolar, 2009. (Bajnok kimonóban)
Papa ezen a ponton szokott közbeavatkozni: – Idióták, mindenkinek a legjobbnak kell lennie valamiben, legyen az a futás vagy a tanulás. Én például ácsnak vagyok a legjobb.
Erre mama azt felelte: – Így igaz. Gyerekek, nézzétek a házat, amit apátok épített. Mindjárt összedől.
– Hogy merészeled! Milyen jogon beszélsz úgy, mintha te olyan sokra vitted volna. Ezt követte az egész családra kiterjedő jó nagy veszekedés…
p. 26. Scolar, 2009. (Bajnok kimonóban)
A verseny végeztével az arcomon ragadt széles mosollyal kerestem meg mamát.
– Mama, láttad? Láttad? Hogy lehetek én ilyen villámlábú?
– Ne fecsegj ostobaságokat, siess, edd meg a rizsgolyót, amit készítettem! Éhes lehetsz – mondta anyám. Boldogan figyeltem, ahogy a körülötte ülő mamákhoz fordul: – Bizony sok fejfájást okoz nekem ez a gyerek! Ügyesnek ügyes, de sose nő be a feje lágya – mondta, de azért nem tudta leplezni a mosolyát.
p. 37. Scolar, 2009. (Bajnok kimonóban)
– (…) Ez csak egy kiadós zápor. Mamoru, tudod, mit mondanak az ilyen esőre?
– Honnan tudnám?
– Nos, akkor elárulom. Racugo elbeszélési stílusban azt mondják, mintha „dézsából öntenék”. A regényekben „megnyílnak az ég csatornái”, a költészetben „ázott verebet” csinál belőlünk az eső. – Sinichi tagadhatatlan érzéssel beszélt.
p. 39. Scolar, 2009. (Bajnok kimonóban)
Az élet nem iskolai érdemjegyek függvénye.
49. o.
Még tíz perce sem másztunk, mikor a két nappal korábbi esőtől még nedves szerecsendió-levelek a lábamhoz tapadtak, csepegő harmatot eregettek a zoknimba, a lábujjaim között apró tócsákat formázva.
p. 56. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
Mindent tudtam a Siriusról. A keleti égbolton látható. A sivatagi arabok „ezerszínű csillag”-nak becézik, mert az ember szeme láttára változtatja a színét, a kéktől a fehérig, aztán a zöldig, ibolyáig. Pont mint a kaleidoszkóp.
p. 57. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
Az űr olyan, mint egy óriás fotóalbum, a múlt képeit mutatja. Ettől a gondolattól az az érzésem támadt, hogy mégsem vagyunk csak úgy ottfelejtve az űr peremén, és kezdett visszatérni a bátorságom.
p. 60. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
Mégis el kellett tűnődnöm azon, hogyan felejthette el anya ilyen gyorsan apát? Hiszen apa tanította meg nekünk a csillagképeket, és ő tanított meg tüzet gyújtani gyufa meg öngyújtó nélkül. Anya talán sosem hallotta, hogyan beszél apa a csillagokról? Vagy a felnőttek mindent ilyen hamar elfelejtenek?
p. 71 Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
Vasárnap az ünneplős kabátot kellet fölvennünk, és bőrcipőt húznunk, így követtük anyát. Úgy festhettünk, mint a tévében sűrűn látható foltos csőrű récecsalád Tokió központi parkjában, amint masíroznak szorosan egymás után.
p. 71. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
Az a benyomásom támadt, hogy egész kedves ember. De ha kedves, még inkább sajnálom apát. Úgy értem…
p. 73. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
Csak a tetőn néztem hátra. Éreztem, hogy a bátyám néha lemarad mögöttem, de most egyáltalán nem is láttam. Talán mégsem futott elég gyorsan, és elkapták. És akkor nagyon megijedtem. Hiszen akkor teljesen egyedül maradok. Mihez is kezdhetnék egyedül?
p. 81. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
– Menjünk haza, Hideo, anya már biztos aggódik! – de akkor ránéztem a testvérem komoly arcára, és inkább nem mondtam semmit.
p. 85. Scolar, 2009. (Csillagbölcső)
– Nem kellett volna idejönnöm! – mondta magában. Aztán összeszedte minden erejét, hogy kitalálja, most mihez kezdjen. A templomok várták, egyébként meg minden utazás során támadnak nehézségek. Most nem adhatja föl. Elszántan haladnia kell előre a csodálatos találkozások reményében.
p. 97. Scolar, 2009. (Okamesan)
Fölkapta a táskáját, és éppen elhagyni készült a szobát, amikor pillantása a tévé tetején heverő útikönyvféleségre esett. Gondolta, ez még jól jól jöhet, kezébe vette, és olvasni kezdte.
p. 97. Scolar, 2009. (Okamesan)
Az utazás a találkozásokról szól.
p. 98. Scolar, 2009. (Okamesan)
A lány hangosan felnevetett. – Miért nem árulod el legalább a nevedet?
Ichiro most volt igazán bajban. Az életében a nevét gyűlölte leginkább. Valahányszor kinyögte a hétköznapi nevek eme paródiáját, az emberek homlokráncolva figyelték, mintha azt hinnék, csúfot űz belőlük.
p. 101. Scolar, 2009. (Okamesan)
Az élet nem csak a pénzről és a hatalomról szól.
108. o.
Egyszerűen csak úgy érezte, ha Okamesan a mai világban élne, olyasvalaki lenne, mint Jun.
Ichiro magára hagyta Junt, a főtemplom előtt állt, mielőtt mélyen meghajtotta volna magát. Csak bámulta ezt a hétszázhatvan év történelmet, amelyért ekkora utat tett meg, és úgy érezte, megtisztul tőle.
p. 118. Scolar, 2009. (Okamesan)
Karcok:
„Régi, városi házhoz értek, kívül egy tabi zoknis cégtáblával. Az egyujjas tabi zoknik szinte kibélelték az elsötétült üzletet, mintha csak úgy véletlenül ott felejtették volna őket.”
in: Takeshi Kitano: Fiú, p. 113. Scolar Kiadó, Budapest, 2009. (Okamesan)
Tabi zokni
A Tabi, vagyis az egyujjas zokni nálunk valószínűleg szokatlan, ám Japánban igen gyakori viselet. A nagy lábujj a többitől külön áll benne, így lehet felvenni hozzá a japán szandálokat, papucsokat. A tabi fontos kiegészítője a kimonónak, yukatának. Ennek is két típusa létezik, az odori tabi egy vastagabb, méretre készített, drága zokni, melyet pl. gésák, táncosok hordanak, és létezik egy vékony, „normális” zokni anyagból készült formája is, általában ezt viselik az utcán a szandálokhoz. (1)
„A Tabi zokni egy olyan típusú japán zokni, ami úgymond elzárja a nagylábujjat a többitől. Ezeket veszik fel zori nevű szandálokhoz. Ezt a legjobban úgy tudod elképzelni, mint a nálunk is elterjedt strandpapucsot, aminek az elején van egy kis vékony valami, ami a nagylábujjad és a többi lábujjad közé esik, ha belebújsz!”
Ilyeneket viselnek a ninják is.És roppant kényelmes, hiszen a hagyományos zokniban nem lehet efféle zori szandálba csak úgy belebújni! (2)
Forrás:
(1) és fotó: http://www.hotdog.hu/magazin/magazin_article.hot?m_id=23508&h_id=81676&a_id=401904
(2) http://japanlove.gportal.hu/gindex.php?pg=31697139
„A bátyám korához képest apró termetű volt, és szemüveget viselt – az ember inkább nézte volna tizedikesnek, mint végzősnek. Menet közben olvasott, úgy nézett ki, mint Kinjiro Ninomiya híres bronzszobra.”
in: Takeshi Kitano: Fiú, p. 21. Scolar Kiadó, Budapest, 2009. (Bajnok kimonóban)
Kinjiro Ninomiya
Kinjiro Ninomiya egy népszerű 19. századi filozófus volt. A férfi szegénynek született, de a sok munkának és kitartásnak köszönhetően nagy földbirtokos lett. A Ninomiya-szobrok általában egy könyvvel a kezében ábrázolják, miközben fát visz a hátán.
http://en.wikipedia.org/wiki/Ninomiya_Sontoku
Szebbnél-szebb szobrait találjátok itt:
http://www.google.hu/search?q=Kinjiro+Ninomiya&hl=hu&sa=G&biw=1024&bih=578&prmd=ivns&tbm=isch&tbo=u&source=univ&ei=FvAMTuRxjcKzBr25nY8P&ved=0CFYQsAQ
Takeshi Kitano
Született: 1947. január 18. (Adachi, Japán)
Foglalkozása: komikus, színész, (videojáték designer) filmrendező, szerző-író, költő, műsorvezető
Egyéb művésznevek: Beat Takeshi, Kitano Takeshi, Takeshi, Takeshi Shudo
Hitvese: Mikiko Kitano
Gyermekei: Atsushi Kitano, Shoko Kitano
Japánban él egy csodabogár, szűkszavú, érzelmes melodrámák és keserédes jakuzafilmek rendezője, akit nemcsak a nemzetközi művészmozik és fesztiválok közönsége csodál, hanem óriási népszerűségnek örvend egész hazájában. Igaz, csak később vált rendezőként is ismertté otthon – előbb színpadi komikusból lett tévécsillag, aztán tévé- és filmsztárként állt negyvenévesen a kamera mögé és aratott külföldi fesztávokon diadalt személyes kézjegyét hordozó műveivel.
Takhesi Kitano 1947-ben született Japánban. A műszaki egyetemen egyébként autómérnöknek készült, és arról ábrándozott, hogy egy szép napon a Forma 1-ben lesz konstruktőr, de nem sokkal kirúgatása után egy külvárosi sztriptízbárban helyezkedett el, mint liftkezelő. Színpadra először, az egyik megbetegedett statiszta helyett lépett.
Durva, provokatív és improvizált humorral szórakoztatja a bárok közönségét (innen származik színészneve, a „Beat Takeshi") 1973-ban lett ismert, amikor egy társával megalakították a The Two Beats Vaudeille-párost. Még mielőtt párosuk a nyolcvanas évek elején felbomlott volna, Kitano, más műfajban is kipróbálta magát: rádiós talk-show-t vezetett, tévéfilmekben játszott és humoros novellákat publikált.
Pályáját azóta is termékeny sokszínűség jellemzi, mára Japán egyik vezető médiaszemélyisége. Rendezői debütálása előtt nyugaton Oshima 1983-as, Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence című filmjében alakított szerepe tette ismertté.
Számos japán filmben játszott, mielőtt 1989-ben leforgatta első saját filmjét, egy thrillert (Violent Cop – Erőszakos zsaru) japán gengszter-filmet.
1989-től fogva nagy rendszerességgel, minden évben készít egy filmet.
1994-95-ben majdhogynem halálos kimenetelű baleset következtében, amikor is motorjával a falnak rohan (egyszerűen elaludt motorozás közben), és napokig kómában fekszik. Arcán, lábán és járásán azóta is meglátszik.
1991-es filmje, a Nyár, csend, tenger fordulatot jelentett pályáján. A lírai hangvételű filmet, amely egy süket szemetesről szól, aki felfedezi a szörfözés örömeit, sokan Robert Bresson munkáihoz hasonlították. Az 1993-as Sonatine elkészítése idején Kitanót már nemzetközi kultusz övezte, mára japán legfontosabb rendezői között tartják számon.
Sajátos jegyei: „nagy csöndek, váratlanul kirobbanó, mégis szenvtelen erőszak, és humor az erőszak minden megnyilvánulásában, mely mégsem paródia, hanem véresen komolyan kell venni, mert fáj, olyan pontos és naturális”
(filmVilág)
Filmográfia:
Boldog karácsonyt Mr. Lawrence! (1983) színész
Az erőszakos zsaru (1989) rendező, színész
Forráspont (1990) rendező
Nyár, csend, tenger (1992) rendező, forgatókönyvíró
Szonatine (1993) rendező, színész, forgatókönyvíró
Johnny Mnemonic – A jövő szökevénye (1995) színész
Gonin (1995) színész
A kölykök visszatérnek (1996) rendező, forgatókönyvíró, vágó
Tűzvirágok (1997) rendező, színész, forgatókönyvíró, vágó
Velencei Filmfesztivál (1997) – Arany Oroszlán
Tűzvirágok (1997) rendező, színész, forgatókönyvíró, vágó
Velencei Filmfesztivál (1997) – Arany Oroszlán
Tokiói szemek (1998) színész
Tabu (1999) színész
Kikujiro nyara (1999) rendező, színész, forgatókönyvíró, vágó
Fivér (2000) rendező, színész, forgatókönyvíró, vágó
Battle Royale (2000) (TV film) színész
Bábok (2002) rendező, forgatókönyvíró, vágó
Battle Royale 2. (2003) színész
A szamuráj (2003) rendező, színész, forgatókönyvíró, vágó
Velencei Filmfesztivál (2003) – Rendezői díj
(Chi to hone) (2004) színész
Takeshis' (2005) rendező, színész, forgatókönyvíró, vágó
Velencei Filmfesztivál (2005) – Arany Oroszlán jelölés
Forrás és kép:
http://www.mozi-dvd.hu/cikk3824.html
Egyéb infó:
http://www.fudoshindojo.hu/index.php?load=content/olvasnivalo/eletrajzok/kitano_takeshi_eletrajz_hu.php
http://www.krisztinasardi.com/muveszet/film/185-takeshi-kitano
http://www.filmtett.ro/cikk/521/termekeny-tudatlansag-takeshi-kitano-hana-bi-tuzviragok
„Takoyakushi út, Chukyo negyed. A Tomino köznél keletnek! Minamoto fogadó.”
in: Takeshi Kitano: Fiú, p. 93. Scolar Kiadó, Budapest, 2009. (Okamesan)
A Minamoto család (japánul: 源) a Heian-kor (794–1185) négy nagy családjának (Fudzsivarák, Tairák, Tacsibanák) egyike, a trónutódlásból elmozdított császári sarjak egyik gyűjtőneve (a másik a Tairák).
Aszerint, hogy melyik császár leszármazottai voltak, más-más ágakat alkottak (Szaga, Szeiva, Uda és Murakami Gendzsik, a Gen lévén a Minamoto név kínai olvasata). A történelmi jelentőségű Minamoto-ág Szeiva császártól eredeztette magát, legismertebb tagjai: Josiije (1039–1106), melléknevén Hacsiman Taró, az első nagy hadvezér, aki az északjapán törzseket (ainuk) pacifikálta; Jositomo (1123–1160), Joritomo és Josicune apja, akit Taira no Kijomori győzött le a Heidzsi-lázadásban; Minamoto no Joritomo; Minamoto no Josicune. Joritomo gyermekeivel a Szeiva Gendzsik főága kihalt, de mellékágaik adták később a másik két sógundinasztiát, az Asikagákét (Muromacsi-bakufu) és a Tokugavákét is.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Minamoto_csal%C3%A1d
Kép: A Minamotók címere
„Laparkolta a motort, és megebédeltek egy közeli soba falatozóban.”
in: Takeshi Kitano: Fiú, p. 122. Scolar Kiadó, Budapest, 2009. (Okamesan)
Soba – japán tésztaétel; hajdinalisztbõl készített japán tésztaféleség, hosszú szálú és világosbarna színű, vékonyabb, mint az udon, de vastagabb, mint asomen és a ramen. (2)
"A következőkben népszerű japán tésztás ételekről írok. Az egyik legegyszerűbb és legfinomabb a soba.
Soba hidegen
Először is be kell szereznünk soba tésztát. Állítólag nehéz házilag előállítani, mert a hajdina lisztben kevés a keményítő, így nem áll össze a tészta. Viszont lehet kapni a kínai boltokban. Néha még az eredeti japán változat is kapható, de a kínai megfelelője is ugyanolyan jó. Ez egy sötétbarna tészta, kisebb kötegekbe kötik a kb. 20 cm hosszú, egyenes spagetti formájú tésztát, úgy rakják zacskókba.
További részletes információk találhatók a következő címen:
http://www.foodsubs.com/NoodlesAsianOther.html
Ha megvan a tészta, akkor vízben megfőzzük. Ne legyen a közepén már fövetlen rész, de ne is főjön szét. Utána hideg vízzel leöblítjük, hogy langyos, inkább hideg legyen. Megszórjuk kis darabokra vágott norival és a következő szószba mártogatjuk, amit előzőleg összeforralunk: 1dl dashi, 3ek szójaszósz, 3 ek mirin (bor) Mindenki kever magának hozzá ízlés szerint wasabit is." (1)
Hogy készül a soba tészta?
A soba tészta hajdina lisztből készül. A hajdina színe kicsit szürkés, így a tészta is ilyen lesz.
Csúcsos buckát gyúrunk, a következő lépés a szögletesre sodrás, ennek oka van, ugyanis a tésztát négy szabályos téglalapra vágjuk, egymásra tesszük, szép metélteket készítünk egy éles bárd-szerű eszköz, és egy „simító” segítségével. A metélt egy fatálcán a főzőhelyiségbe kerül – ez már nyilvános, a rács mögött látható egy vendég, bárpult rendszerűen lehet leülni, és falatozni. Itt a recept: 40 dkg hajdina liszt, 1 tojás, víz, só. (3) (Képek láthatók a honlapon)
Forrás:
(1) A japán konyháról.
http://www.cs.bme.hu/~kiskat/beszamolok/node14.html
(2) Berecz Edgár: Japán konyhatolmács, 71. old.
http://www.scribd.com/doc/46068989/Japan-konyhatolmacs
(3) Hogy készül a soba tészta? – Japán 4.
http://husgomboc.blog.hu/2009/12/16/hogy_keszul_a_soba_teszta_japan_4
„- Yatsuhashi? – kérdezte a vezető. Ichiro kinyitotta az apró dobozt, benne vagy húsz, fahéjjal ízesített aprósütemény csinos sorokban.”
in: Takeshi Kitano: Fiú, p. 132. Scolar Kiadó, Budapest, 2009. (Okamesan)
Yatsuhashi
(1.) Kerti híd; a sétakertek útjai a tavon át a Yatsuhashi-n keresztül vezetnek, 2-3 méter hosszú, 4 cölöp fogja közre, deszka vagy kőből készített járófelülettel.
(2.) A yatsuhashi egy egyszerű édesség: rizsliszt-tészta, forró vízzel eldolgozva, cukorral, fahéjjal ízesítve, amit nyersen vékonyra nyújtanak, 8x8 cm-es kockákra vágnak és babpasztával töltenek. Az eredmény picit nyúlós, rágós állagú, fahéj illatú és nem túl édes.
A név eredetére két elmélet is van: az egyik szerint egy XVII. századi zenész nevéből származik, a másik, romantikusabb magyarázat szerint az Ise monogatari (X. századi klasszikus) egyik szerelmes versére utal.
* 八つ橋 = nyolc híd
(1) http://www.szomodker.hu/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=49&Itemid=113&limitstart=20
(2) http://tokyoreloaded.blogspot.com/2010/10/kyoto-meibutsu.html
Japán édességek:
http://nyulsopinion.wordpress.com/2009/11/25/japan-edesseg-recept-uirou/
http://japanfelderito.hu/wagashi-%E5%92%8C%E8%8F%93%E5%AD%90-%E2%80%93-a-japan-edesseg/
Ajánlott bejegyzések: