Szülinapomra tesómtól.
testvéremtől kaptam, mert a nyáron megemlítettem neki, hogy ha valamilyen alkalomra szeretne nekem ajándékozni, akkor térjünk vissza a könyvekre, azon belül is a kortárs magyarokra, köztük is az írónőkre, azok közül is olyat vegyen, ami neki nincs meg, hogy kölcsön tudjam adni…na, ezt kaptam tőle 38. szülinapomra, és megörültem neki nagyon, mert titokban én mégis Grecsóra számítottam – az ünnepi asztalnál aztán besorakozott rá drága apósom is, úgyhogy siessek vele…:-)
2010.10.30.
(ez lett a 666. magánkönyvtárba felrakott könyvem)
Miután leadtam a nagyon sürgős, készre készített olasz fordítást, elkezdtem nov. 11-én. Amiket most itt összefoglalok, azok nem értékelések lesznek, ezt valahogyan értettem már a második novella elolvasása után, hanem a novellákban olvasottak alapján előhívott emlékképek az én életemből... és ez méginkább felerősödő érzés lett a felénél tartva; emlékképek felidézése történik itt, s ezek az emlékek lehettek volna akár az enyémek is...
Bár borzasztóan depressziós, mégis érzem, hogy jó barátságban leszek az írónővel, nagyon jó írások… (2010.12.04.)
számomra nemcsak „vonalak” egymás mellé sorakoztatása történik itt, hanem emlékképek felidézésén keresztül húzza /ki/ elő belőled a sajátjaidat is; eközben ezek az emlékvonalak egy üzenetté kodifikálódnak, amit végül valójában csakis egyvalaki húzhat le hitelesen, és láthatja meg tényleges értékét: aki ténylegesen átélte…
van több kedvencem, de talán a Vaktérkép-Életvonal, A kastély – Élvonal, Hideg padló-Színvonal hívta elő belőlem a legtöbb-legszebb „emlékvonalat”, a Take five-Törésvonal-ban foglaltak miatt pedig egyenesen haragudtam…
hasonlóan az Egy boszorka van-A vonal foglalt, és a Szeretek táncolni-Záróvonal is: ezekben a novellákban a megcsalatás aljasságának minden mozzanatát éreztem, a megcsalatás kései felfedezésének „gyomrotösszerándítóan” kellemetlen, hányingert keltő érzetét keltették bennem – és szerintem valahol mélyen ez is volt a céljuk. (2011.02.04.)
Az első novella Lakatlan ember (Határvonal) a halálról szól, nekem még annyit üzent, - de ez lehet, hogy bennem fogalmazódott meg az utóbbi két temetés óta (Tibit megnéztem, azóta sem tudtam elengedni, Katát már nem akartam, és könnyebb azért) -hogy nem érdemes megnézni egy halottat, mert csak megnehezíti az elbocsátást.
A második novella A tolltartó (Irányvonal) hozzám nagyon közel áll, bár van több év az írónő és köztem, mégis, mintha egy és ugyanaz az élmények telepedtek volna ránk kisiskolás korunkban...az indigókék könyv-és füzetborítók, a kék iskolaköpeny, a menzaszag, a minden 2. kint töltött tornaórák "lidérces" és főleg télen fagyos emléke, a mágneses tolltartó - és tényleg, mintha nekem is lett volna ilyen, egy télapóra kaphattuk én is és a tesóm is, nekem fehér, neki rózsaszín..., és a lopás - nálunk is volt ilyen, egyszer eltűntek valakinek a napköziben a szaloncukrai, és én már nagyon éhes voltam, mentem volna haza, és mondtam a tantónéninek, hogy én ettem meg, de most már engedjen végre haza...nem volt jó ám erre emlékezni...
Érdekes, hogy a Vaktérkép-Életvonal nem elsősorban az egyetemi vizsgáim, és az egyetemi létből húzott elő emléket, hanem a kulcsszó, vagy kulcsszavak a "Meghalt Kádár János" volt, ami felidézett kellemes vagy kellemetlen emlékeket? Hasonlókat és mégsem teljesen azokat. Orosztáborban, Győrben, félig-meddig összejőve egy fiúval, életvonalunk egy határvonalán, lépni-vagy nemlépni helyzetben, virgázásba borulni, vagy idejében letorkollni azt, mi éppen valamivé fejlődhetne... Meghalt Kádár János, és az orosztáborban nem volt oktatás; mindenkinek el kellett foglalnia magát csendben, semmi kirívó... mi mindenben megfeleltünk ennek a kérésnek, de azért a semmi-kirívót csendben megsértettük...csendben csordogált ki ui. a szerelemerecske, amely folydogált és elérte mindkettőnket; talán éppen Sting, és a Dire Straits zenéjét vettük fel...piciny volt, félénk, és nem akart lekezdődni, aztán mégis lehetőséget kapott a nagy és diszkrét türelem... talán nekünk pont jó is volt, csúnyát mondok, nekünk éppen kapóra is jött, a meghalt Kádár János, mert enélkül sosem jövünk rá, hogy milyen a kettőnket egymáshoz terelgető szerelem, ami aztán amilyen gyorsan jött, talán az én bátortalanságom végett erőnek erejével szakadt meg...a közös élmények persze kitörölhetetlenek, és még hónapokig elkísértek bennünket, éjszakai nagy éhezés, menzaajtó feltörés, és jó bekajálás, éjszakai üres szoba keresés a kollégium hatalmas épületében, nem, nem azért, pusztán a lelkek megpihenésének, annak az intim pillanatnak, milyen az, amikor egymás mellkasán pihenjük ki az egymás felé elfojtott vágyakat, érzelmeket, az odaindulást, amit valami láthatatlan fékez le hirtelen és állandóan, és húz az ellenkező irányba. Csendes zenehallgatások a stúdióban, csendes egymásmellettiség a felhúzatlan ágynemű fojtó párnáin, de mégis megnyugtató, ahol majdnem kimondtam, hogy én ezt szeretném; izgalmakkal, méginkább feszültséggel, idegességgel teli hazaindulás előtti pillanatok, a csak már fel-fel a vonatra, le ne maradjak és el innen, ahol ennyire kategorikusan kimondtam, hogy nem, pedig nem is hiszem, hogy ezt akartam.... nos, hát bennem ezeket az érzéseket keltette ez a novella, amiben sokkal több a tragédia, de talán a véglegesség, a befejezés - ugyanannyi... Vaktérkép lehetne, mert minden kialakuló szerelem valahol az, tapogatózás, titokzatosság a semmiben, ahol egy-két folyó vonalának látszó pulcsiujj, hajszál, bajuszfoszlány, motorkerékféknyom, vonatsín jelentik a tájékozódást; Életvonal, de nem olyan karakteresen mély, mint itt a novellában, hisz nem jelentett életveszélyt, hacsaknem lehet egylapon említeni a motoron elszáguldok hozzád Dorogról Gyöngyösre kedvesem - veszélyével - számomra ebben viszont igen, benne van az életvonal...
A kerítés - Vérvonal
Hangyatérkép - Útvonal - van itt minden, de leginkább kosz, mocsok, erkölcsi fertő, közöny: mély és kifejezetten undorító közöny; s ebben magány, magárautaltság, egy, az életet kényszerből, saját tapasztalatból, saját bőrén megtapasztaló és felfedező kislány. Nem kitárják neki az élet kapuit, nem megmutatnak neki sok mindent a szülők/hozzátartozók - nem, amit átél, abból tanul, sokszor fájdalommal teli tanulások ezek, de pozitívum, hogy kérdések feltevésére késztetik, hogy vajon minden jól van-e így, és érzi legbelül a választ, elmenekül. Oda, ahol újabb meghökkentő "élmények" érik, és újabb okítások? okulások? az élettel kapcsolatban...sajnos, neki ezek az élmények jelentik az életet - nem is hiszi, hogy talán másoknak nem... ettől az útvonala, szinte kizárólag csak az "ide-oda" két végletére korlátozódik, a botrányos, szűk család és a zsúfolt, szintén káosszal teli tágabb család között, ahol megadatik neki, hogy még ha csak egy éjszaka erejéig is, de megtapasztalja a szeretetet.
A kastély - Élvonal - nagyon találó az élvonal alcím - a benne megjelenő KISZ-részletekkel jön nekem párhuzamba, még az is, hogy a kastély, a kiskorúak szellemi továbbképzésének központja, elhelyezkedésileg a hegy tetején áll, a csúcson - amiben minden érdekelt hitt, mert meg volt győződve az út helyes kijelölésében - és nekem most nem is az a fontos, hogy a várakat eleve történelmielg ilyen biztonságos helyekre építették - nem - a politikai propaganda tette oda elénk, közszemlére, ezt a kislányt, aki dícséretként, jutalmul kapta ezt a 10 napot a nyári szünidőben, és hogyan végződött? Elvileg csúcsra szánta a párt, mert nem akárki juthatott el oda...de mi lett belőle? a rosszul működő politikai gépezet kiábrándultja kiskamasz korban... Mindezekért (jó tanuló, jó eredmény, kiváló úttörő jelvény - ebben a korszakban ezek büszkeséggel töltöttek volna el bármelyik kisiskolást) ez a köszönet? Nem gyereknek való, de a gyerekeket megerősítő képek, amik lázálomban megjelenő látomások kusza kavarja és kavalkádja...(?) biztos vagyok benne, hogy látszik a novellából rothadás, a bomlás, ennek a vakvágányra jutott ideának az eleve elrendeltetése - nincs cél, ahova ez elvezetne...
Langyos tej - Vonalkód - talán ez lehetne a csúcspontja a novelláskötetnek? Nem hinném...de durva a hazudozós főszereplő...és az a momentum is, ahogy a szülők szembesülnek a négy évi angolórák hiábavalóságával...hihihi
Fekete hóember - (Vonalháló)
Melegpadló (Vonaljegyek)
Hideg padló (Színvonal) - számomra a legszebb novellát jelenti a borzalmas élmények mélyen átélhető ábrázolása ellenére; az ötlet pedig a cetlikkel - gyönyörű - vajon jelentett-e tényleges megkönnyebbülést, és a szerelmi szakítás húsbavágóan szomorú emlékétől sikerült-e vajon tényleg elszakadni? Én úgy érzem - hiába volt ez a kultikus bejárás, a kis kőhalom alatti cetli azt jelzi, hogy mégsem...
Egy boszorka van (A vonal foglalt) - borzasztóan mindennapi életünk része lehetne ez a történet, a megcsalatás aljasságának minden mozzanatát éreztem.
Ez itt minek a helye? (Bikinivonal) - egy gyönyörű balatoni nyári szerelmet juttatott eszembe...
Szeretek táncolni (Záróvonal) - ez megint a megcsalatás gyomorösszerándítóan kellemetlen, hányingert keltő érzetét keltette bennem - szerintem valahol mélyen ez is volt a célja.
Take five (Törésvonal) - utaltam rá, hogy nem elemzek, hanem az életemből előhívott momentumokat sorolom fel; Ő nálam is jelenthetett volna törésvonalat, de mégsem... Számomra ez a novella az örök dilemma novellája, érdekes, hogy nekem nem volt előszörre tiszta, hogy lány a főszereplő - fiúként kezdtem megismerkedni vele, és sivár, kétségbeejtő körülmények közti külföldi életével...őszintén leírom, hogy engem taszított már az első betűtől fogva az az elhanyagolt szoba, az az egész kiszolgáltatott, üres, szűk, magányos, nyomorúságos, lepusztult élettér egy olyan mély magányt, egyfajta mélységes lelki sivárságot vetített elém, hogy azt le sem tudom írni. De nemcsak azt, a továbblépés nélküli állapotot is - miért jó ez neki? Kérdezgettem folyton. Folyton az járt a fejemben, hogy egy értelmiségit - hisz ha fordít valaki, csakis az lehet - mi kényszeríthet arra, hogy elhagyja - a novellában leírt szomorú, lehangoló stb. életkörülményekért - az otthonát - én semmiféleképpen sem tenném. Folyton ez tért vissza az agyamba, mint egy balladai ritornello, hogy miért van ő ott, ahol van? Nem tudtam szabadulni ettől, és húzta elő a következő kérdést: és ha már ott van, mért pont ezt a ronda lakhelyet választotta? Azt nem hiszem, hogy nem lett volna választása, költözhetett volna másik helyre is - és az otthonhagyott kapcsolata feletti állandó dilemmája, sőt továbbmegyek kérdésfeltevés nélkülisége miatt nekem borzasztóan negatív szereplővé vált a lány - idegesített, hogy nem tett fel kérdést pl. azt hogy hogyan tovább, sem az ismeretlen előtti napokban-hetekben, amikor még az idő múlását is csak a levelek időleges, rendszertelen érkezése érzékeltette, pedig igazából a szobában tartózkodás, számomra egy struccot juttatott eszembe - a változatlanságot, ennek elfogadását, az ebbe való belenyugvást... És ami nagy (!) baj, főleg egy értelmes embertől, az, hogy ez a lassú víz-helyzet ugyanúgy fennmarad, és végül eluralkodik rajta - nem lesz más a férfi (nem is tudom egyébként mit írjak) - beavatkozása?, fellépése?, tette? - után sem...még csak meg sem fordul az eszében, lelkében a változás, változtatás utáni igény... ez engem bosszantott, és emiatt nem is vált kedvencemmé ez a franciaországi életetap.
- és még valami: annyiszor szúrt belém ez a novella, ahányszor leírva láttam a miklós nevet... míg mindezeket leírtam, rá is jöttem, hogy mégsem az örök dilemma novellája ez, hiszen az olvasón kívül a szereplőkben fel sem merül dilemma - ez a válasz nélküli élet novellája, a minden-mindegy novellája - és ez a legrosszabb... és ezzel együtt a legszomorúbb állapoté a világon.
Miserere (Húzni egy vonalat) - nekem ez nem igazán tetszett, talán a két utolsó novellának nem az utolsó két helyet kellett volna elfoglalnia...
Ajánlott bejegyzések: